top of page

Antonio Rivero Taravillo

Antonio Rivero Taravillo was born in Melilla in 1963, but has been living and creating in Seville since he was one year old. Thanks to a scholarship from the University of Edinburgh, he studied English and Scottish literature at the Scottish Universities International Summer School, and has since become a renowned translator of Scottish, Irish and Welsh literature. He wrote 12 books of his own poems, the last one was published in 2023, and he is already working on the next one. He received numerous awards for both his translation work and his poetry, such as the Premio Andaluz a la Traducción Literaria, i.e. the Andalusian translation award in 2005, or the I Premio Nacional de Poesía Lara Cantizani-Ciudad de Lucena, i.e. the first national Lara Cantizani-Ciudad de Lucena poetry prize in 2022.

Antonio Rivero Taravillo.jpg

Antonio a programról:

Travel is always inspirational for me, but in this case the beauty of Balatonfüred and the area in general has proved to be an inspiration for a handful of poems.

What experiences did you have?

I interacted with pupils in three schools and got to know more about Hungary.

What positive impressions did you have?
The kindness of all involved. I, not the most sociable of persons, have enjoyed an atmosphere of creative friendship with my colleagues and the Hungarian translators.

 

Do you already know what kind of poems you are going to write?
I've already written seven, most of them about places and one about the House itself.

Travesía del bosque

Para Gérard Cartier

En la palabra “zigzaguea”,

la zeta traza el rumbo serpeante,

su virar de estribor a babor,

de babor a estribor,

de este sendero que navega el bosque

como un buque de eslora interminable

por el océano verde.

 

Las ges, mejor dicho las gues,

imitan el gluglú,

el gorgoteo

del agua que traviesa la vaguada

tras de las lluvias,

y el arroyo crecido inunda el cruce

y hay que recorrer troncos y ramas

guardando el equilibrio,

saltar de piedra a piedra, resbalar

y caer en la pila del bautismo

de la deshonra.

 

Pesan las botas

que pisan la corriente. Pasa el hombre,

pero queda detrás, como un jirón

prendido en el follaje, ya, su orgullo.

Las truchas de los pies previenen cautas:

“No has evolucionado lo bastante

para ser, hijo de Eva, aves, hojas

que lleva el viento.

No consigues volar hoy todavía”.

 

Estaba bien el camino, aunque mejor

fueron los vados.

Como en un buen poema,

hace falta leerlos entre líneas.

En el dibujo de las botas, un barro incrustado:

la materialidad del verso

tendida ante la estufa

para secarse.

Átkelés az erdőn

Gérard Cartier-nek

“Cikkɔakk”. Ebben a szóban

úgy kígyózik a c,

úgy cicázik, cikázik

az erdőt átszelő

ösvény hossztengelyén,

akár egy könnyű korvett

végtelen a zöld óceánon.

 

A k-k, jobban mondva a kk-k

kuttyognak és

kacagnak,

akárcsak záporok után

a víz a patakmederben –

az ösvényekre kiárad,

úgyhogy nekünk kell törzseken, ágakon

lépegetve egyensúlyoznunk,

kőről kőre szökellnünk,

csúszkálnunk és bezuhannunk

egy keresztelőkút gyors szégyenébe.

 

Süpped a bakancs,

süllyed, súlyosul. Az ember halad,

de mint egy darab rongy a bokrokon,

végleg hátramarad a büszkesége.

Halakként cuppogják a lábak:
„Éva fia, nem fejlődtél eléggé,

nem lettél sem madár,

sem szélsodorta falevél.

Ma sem tudsz még repülni.”

 

Jó volt a kirándulás, de a legjobb

a gázlók silabizálása volt.

Mint egy jó költeményben,

örökké a sorok között.

A bakancstalpakon is sorokban a sár:

a kandalló előtt

szárad, megkérgesül –

formálódik a tartalom.

Imreh András fordítása

Traversée de la forêt

Pour Gérard Cartier

Dans le mot zigzag,

le z dessine la voie serpentine,

qui de tribord à bâbord,

de bâbord à tribord vire,

de ce chemin qui vogue en forêt

comme un navire interminable

fendant l'océan vert.

 

Les g, ou plutôt les gu,

imitent le glouglou,

le gloussement

de l'eau traversant la piste

après les pluies,

le ruisseau en crue noie le chemin

il faut passer troncs et branches

sans perdre l'équilibre,

sauter de pierre en pierre, on dérape

et tombe dans les fonts baptismaux

de la honte.

 

Les bottes sont lourdes

qui foulent le ruisseau. L'homme passe,

mais laisse après lui, pris dans les feuilles

comme un pan de soi, son orgueil.

Les truites de ses pieds prudentes lui disent :

« Tu n'as pas assez évolué

pour être, enfant d’Ève, oiseau, ou feuilles

qu’emportent le vent.

Ce n’est pas aujourd’hui que tu voleras ».

 

La piste était bonne, préférables

ont été les gués.

Comme dans un bon poème

il faut lire entre les lignes.

Dans les stries des bottes, la boue incrustée :

la matérialité du vers

mise à sécher

devant la gazinière.

Gérard Cartier fordítása

Un parque en Veszprém

Un río de sonidos descendía,

mezclándose al del agua los silbidos

de un bosque de mirlos.

Raras torcaces

copiaban su naranja como pájaros

que imitan de otros pájaros el canto,

lo mismo que John Keats al ruiseñor.

Unos carteles colocaban,

menos inteligibles que su trino,

picos y bayas sobre las palabras,

la melodía en húngaro envolvente.

En las ruinas de un viejo monasterio,

los dientes de león, las margaritas.

La primavera daba ya sus ramos

con los brazos repletos.

En las ramas también, condecorándolas,

las yemas como tildes y diéresis

otorgando sentido al mes de abril

que el ave celebraba para el valle.

Aún sobre los pétalos, el agua

de la última lluvia

también cubriendo hojas de cien verdes.

En los arbustos,

igualmente las flores diminutas,

ese blanco tan tierno

–banderas redondas de la mutilación,

escleróticas sin iris ni pupila–

de los tallos podados hace poco.

A veszprémi vár alatt

Trillázó hangpatak áradozott:

a vízcsörgedezéshez

egy rigóerdő kórusa vegyült.

Csőrük narancsszínét

vadgalamb imitálta úgy, ahogy

dallamot lop egy madártól a másik,

ahogy Keats cseni el a csalogánydalt.

Volt ott egy pár óriásplakát is,

kevésbé érthető, mint a madárdal –

a betűkön csőrök, bogyók:

kottázzák a magyar nyelv dallamát.

Régi kolostor romjain

százszorszép kutyatej.

Szerteszét pazarolta

pazar virágát a tavasz.

Az ágakat is rügyek dekorálták:

ékezetek, hangsúlyjelek,

értelmet adtak április havának,

ha már a madarak megünnepelték.

A szirmokon,

a százzöldű leveleken még

ott csillogott a minapi eső.

A bokrokon

szintén apró virágok,

puhafehérek

– csonkolás gombjai,

pupilla nélküli vak szemfehérjék –:

metszett ágak metszetei.

Imreh András fordítása

bottom of page