Antonio Rivero Taravillo
Antonio Rivero Taravillo was born in Melilla in 1963, but has been living and creating in Seville since he was one year old. Thanks to a scholarship from the University of Edinburgh, he studied English and Scottish literature at the Scottish Universities International Summer School, and has since become a renowned translator of Scottish, Irish and Welsh literature. He wrote 12 books of his own poems, the last one was published in 2023, and he is already working on the next one. He received numerous awards for both his translation work and his poetry, such as the Premio Andaluz a la Traducción Literaria, i.e. the Andalusian translation award in 2005, or the I Premio Nacional de Poesía Lara Cantizani-Ciudad de Lucena, i.e. the first national Lara Cantizani-Ciudad de Lucena poetry prize in 2022.
Antonio a programról:
Travel is always inspirational for me, but in this case the beauty of Balatonfüred and the area in general has proved to be an inspiration for a handful of poems.
What experiences did you have?
I interacted with pupils in three schools and got to know more about Hungary.
What positive impressions did you have?
The kindness of all involved. I, not the most sociable of persons, have enjoyed an atmosphere of creative friendship with my colleagues and the Hungarian translators.
Do you already know what kind of poems you are going to write?
I've already written seven, most of them about places and one about the House itself.
Travesía del bosque
Para Gérard Cartier
En la palabra “zigzaguea”,
la zeta traza el rumbo serpeante,
su virar de estribor a babor,
de babor a estribor,
de este sendero que navega el bosque
como un buque de eslora interminable
por el océano verde.
Las ges, mejor dicho las gues,
imitan el gluglú,
el gorgoteo
del agua que traviesa la vaguada
tras de las lluvias,
y el arroyo crecido inunda el cruce
y hay que recorrer troncos y ramas
guardando el equilibrio,
saltar de piedra a piedra, resbalar
y caer en la pila del bautismo
de la deshonra.
Pesan las botas
que pisan la corriente. Pasa el hombre,
pero queda detrás, como un jirón
prendido en el follaje, ya, su orgullo.
Las truchas de los pies previenen cautas:
“No has evolucionado lo bastante
para ser, hijo de Eva, aves, hojas
que lleva el viento.
No consigues volar hoy todavía”.
Estaba bien el camino, aunque mejor
fueron los vados.
Como en un buen poema,
hace falta leerlos entre líneas.
En el dibujo de las botas, un barro incrustado:
la materialidad del verso
tendida ante la estufa
para secarse.
Átkelés az erdőn
Gérard Cartier-nek
“Cikkɔakk”. Ebben a szóban
úgy kígyózik a c,
úgy cicázik, cikázik
az erdőt átszelő
ösvény hossztengelyén,
akár egy könnyű korvett
végtelen a zöld óceánon.
A k-k, jobban mondva a kk-k
kuttyognak és
kacagnak,
akárcsak záporok után
a víz a patakmederben –
az ösvényekre kiárad,
úgyhogy nekünk kell törzseken, ágakon
lépegetve egyensúlyoznunk,
kőről kőre szökellnünk,
csúszkálnunk és bezuhannunk
egy keresztelőkút gyors szégyenébe.
Süpped a bakancs,
süllyed, súlyosul. Az ember halad,
de mint egy darab rongy a bokrokon,
végleg hátramarad a büszkesége.
Halakként cuppogják a lábak:
„Éva fia, nem fejlődtél eléggé,
nem lettél sem madár,
sem szélsodorta falevél.
Ma sem tudsz még repülni.”
Jó volt a kirándulás, de a legjobb
a gázlók silabizálása volt.
Mint egy jó költeményben,
örökké a sorok között.
A bakancstalpakon is sorokban a sár:
a kandalló előtt
szárad, megkérgesül –
formálódik a tartalom.
Imreh András fordítása
Traversée de la forêt
Pour Gérard Cartier
Dans le mot zigzag,
le z dessine la voie serpentine,
qui de tribord à bâbord,
de bâbord à tribord vire,
de ce chemin qui vogue en forêt
comme un navire interminable
fendant l'océan vert.
Les g, ou plutôt les gu,
imitent le glouglou,
le gloussement
de l'eau traversant la piste
après les pluies,
le ruisseau en crue noie le chemin
il faut passer troncs et branches
sans perdre l'équilibre,
sauter de pierre en pierre, on dérape
et tombe dans les fonts baptismaux
de la honte.
Les bottes sont lourdes
qui foulent le ruisseau. L'homme passe,
mais laisse après lui, pris dans les feuilles
comme un pan de soi, son orgueil.
Les truites de ses pieds prudentes lui disent :
« Tu n'as pas assez évolué
pour être, enfant d’Ève, oiseau, ou feuilles
qu’emportent le vent.
Ce n’est pas aujourd’hui que tu voleras ».
La piste était bonne, préférables
ont été les gués.
Comme dans un bon poème
il faut lire entre les lignes.
Dans les stries des bottes, la boue incrustée :
la matérialité du vers
mise à sécher
devant la gazinière.
Gérard Cartier fordítása
Un parque en Veszprém
Un río de sonidos descendía,
mezclándose al del agua los silbidos
de un bosque de mirlos.
Raras torcaces
copiaban su naranja como pájaros
que imitan de otros pájaros el canto,
lo mismo que John Keats al ruiseñor.
Unos carteles colocaban,
menos inteligibles que su trino,
picos y bayas sobre las palabras,
la melodía en húngaro envolvente.
En las ruinas de un viejo monasterio,
los dientes de león, las margaritas.
La primavera daba ya sus ramos
con los brazos repletos.
En las ramas también, condecorándolas,
las yemas como tildes y diéresis
otorgando sentido al mes de abril
que el ave celebraba para el valle.
Aún sobre los pétalos, el agua
de la última lluvia
también cubriendo hojas de cien verdes.
En los arbustos,
igualmente las flores diminutas,
ese blanco tan tierno
–banderas redondas de la mutilación,
escleróticas sin iris ni pupila–
de los tallos podados hace poco.
A veszprémi vár alatt
Trillázó hangpatak áradozott:
a vízcsörgedezéshez
egy rigóerdő kórusa vegyült.
Csőrük narancsszínét
vadgalamb imitálta úgy, ahogy
dallamot lop egy madártól a másik,
ahogy Keats cseni el a csalogánydalt.
Volt ott egy pár óriásplakát is,
kevésbé érthető, mint a madárdal –
a betűkön csőrök, bogyók:
kottázzák a magyar nyelv dallamát.
Régi kolostor romjain
százszorszép kutyatej.
Szerteszét pazarolta
pazar virágát a tavasz.
Az ágakat is rügyek dekorálták:
ékezetek, hangsúlyjelek,
értelmet adtak április havának,
ha már a madarak megünnepelték.
A szirmokon,
a százzöldű leveleken még
ott csillogott a minapi eső.
A bokrokon
szintén apró virágok,
puhafehérek
– csonkolás gombjai,
pupilla nélküli vak szemfehérjék –:
metszett ágak metszetei.
Imreh András fordítása