top of page

Ija Kiva versei
Vonnák Diána fordításában

поки я спала бузок відчинив мені вікна
хто б міг подумати що і весна приходить як злодій
щоби вкрасти холодний піт снів про війну
які пахнуть завжди сухою сливою пам’яті
 

злива вкривала вузькі плечі варшави
як посивіле волосся матері мені голову
а сірі ворони співали ранковий псалом
пробиваючи в сутінках отвори для любові
 
час завмирав у долонях скляною рибою
і не хотів вислизати; гра цього разу була в піддавки
але я все одно програвала і йшла безкінечно кудись
плутаючись у вулицях як в словах споріднених мов
 
бачила як монахи годують безхатченків помаранчами
це було схоже на великий дитячий будинок
де богородиця ділить на дольки один на всіх м’яч
 
яблуко дня котилось алеями парку
де щасливі жінки робили птахам фотографії
а світло пильнували колиски тюльпанів
 
квітка озера набирала у рота качок з каченятами
і випускала на волю як запилений сонячний промінь
поки каштани ці старі диригенти європи
репетирували прощальну симфонію гайдна
 
однак з тихою музикою травневих дрібниць
прощатися не хотілося; так, довго стоячи біля річки,
стаєш плинним небом її каламутного дзеркала
і кидаєш в воду гостре каміння думок
щоби згодом до них повернутися
 
квітучим бузком її берегів

2021

вісім років казати: в мене вдома війна

щоб нарешті прийняти: мій дім - це війна

її потяг повільний зі сходу на захід країни

у якому смерть життя перевозить

 

ніч заходить у землю судомами квітів змарнілих

і лягає в роти нам гнилими зубами мовчання

наша мова тепер - волонтерсько-біженський чат

у якому сирени співають пісень Одісею

 

наша пам'ять тепер  - брудна вишиванка свободи

її довга хода від серця до серця

13.03.2022

встати Марії на плечі щоб побачити місто

його довгу мов шия єврейки історію

яку вигнали звідси майже сто років тому

 

– і тому ми такі безсилі перед словами –

чуємо море і не бачимо моря

а риби з людськими обличчями

ділять дільниці часу як шматки пірога

 

тут би сказали – руського –

але нам дістався горілий

тож різниці немає

 

і ми входимо в пам’ять як у підземний колодязь

у якому матінка Вісла дитя понесе

 

а ми так втомились від темряви

що й по смерті не будемо знати свій колір очей

 

він насправді рудий – суміш цегли й ханукального світла –

але хто розповість це якщо наша мова – квітуча вода

 

двостороння як безліч разів перешитий сюртук

що і спати не вийде і в люди не вийдеш

 

та й що скажуть вони коли таких нас побачать

– сиротинець пташиний який літати не вміє

 

але ми стоїмо на цьому окрайці землі

як паперовий літак легені якого заснули

 

і наш сон – це каміння

з якого сходи уяви ростуть

 

як любов у іржавому оці голки

2021

[біженці. театр]

 

першу ніч у безпечному місті – так ми кажемо про захід країни –

ти проводиш на підлозі театру мов реквізит

до війни яку можна дивитись у вільному доступі

відразу в усіх очах переляканих на смерть тварин

 

[ви ще встигаєте купити квиток у перший ряд третьої світової –

писав напередодні великої повені відомий західний журналіст]

 

світло падає добре

і світ встигає побачити бруд у тебе під нігтями

і ще довге не стрижене з польщі волосся

яке потріскує єврейськими гілками родоводу

коли крейда добра креслить на ньому хрест

 

а манікюру в тебе немає – вісім років як його не було –

і коли ти читаєш «це за ту жінку з бучі»

(шкільні вчителі розкажуть про цю фотографію?)

під чиїмось садочком вишневим на пещених пальцях

то питаєш в червоної фарби: чи їй не соромно за це порівняння

 

але нам мов нарцисам у бабусь на зупинках

тепер ніколи не соромно бути й не бути

гіркими цибулинами дерев що ростуть на узбіччі історії

 

це за кілька днів ти йтимеш проспектом свободи (це не метафора)

щоби кинути всі віщі сни на підлогу чоловічої перукарні –

але це не рятує: мов божевільний з лезом туги під нігтями

пам'ять водить тебе запиленим полем з мертвими картоплинами –

таким довгим що ти і в дітей бачиш землю замість очей

 

а нині ти лежиш на підлозі театру мов реквізит

і здригаєшся від дзеленчання трамваїв –

цих цивільних півчих у хорі військової авіації

і не можеш вийняти віск з вух любителів сучасної музики

12.04.2022

за часів другої світової війни

у моїй школі в донецьку

лікували поранених

 

за часів другої російсько-української війни

у моїй школі в донецьку

поранено вчителів

 

«навіть за нацистів такого не було»

кажуть люди важкої фізичної праці

про вісім років життя під землею

 

навіть за нацистів мій прадід-єврей

мав шанс врятуватися в окупації

під вимкненим шахтарським ліхтариком сонця

 

вісім років цукерку життя

окуповане місто моє

чавило між жорнами висохлих щік

 

аж зубів не залишилось

 

цукру немає

і солі немає

і водички питної немає

немає навіть водички технічної

 

лише кров вчителів учорашніх на шкільних партах майбутнього

 

навіть за нацистів такого не було

у моїй школі в донецьку

04.06.2022

забуваю як думати рідною мовою

кажу – відійди від мене не знаю тебе

 

белькотіння твоє – мов хижий бур'ян –

вгризається в землю мою

червоним квітом війни

 

збіжжя пам’яті палає в горлянці

 

сила слів твоїх стає полем насилля

довгим мов відірваний річки рукав

у якому ховається смерть

 

бий мене по щоках – правій і лівій –

я не зможу пробачити дике мовчання твоє

 

вбивай в мене ікла свої – гострі як біль –

не дочекатись тобі мого крику

 

шахта дитинства більше не є укриттям

мовби шия зів’ялої квітки

стирчить між зубів історичних книжок

 

я зашиваю грубими нитками рота тобі

щоб говорити

 

щоб ніколи вже не говорити

31.07.2022

час кошмарів надходить – так починається серпень –
страшніших за діряву ковдру війни
чи легших за кавунову скибку дитячої усмішки –
не розгледіти звідси у жоден військовий бінокль


не бачу на чому стою –
лише падаю в сон

падаю в сон
падаю в сон
падаю в сон


в лихе сновидіння закільцьоване в дубі найближчого парку


так парко сьогодні – говориш –
і розчиняєшся в темряві воєнних новин

що довкола шиї звилися чорною стрічкою


я ж кажу – мені холодно – я хочу спати
весь час хочу спати
весь час хочу спати
весь час хочу спати


наче війну можна вбити душною подушкою дрімоти


і виймаю кошмар зі сну незнайомця
наче ніж із кишені пробачення


і кров не болить


лише падає
падає
падає
падає


сльозами українських садів

серпень 2022

можна було б назвати це старістю
якби не відбитки на люстерку
цей багаторазовий офортний друк


кожного дня незнайоме зображення
оздоблене родимками і ластовинням
позиченими в інших культур


хлопчик чи дівчинка
батько чи мати

вилітають з вологих очей
пожовклими фотографіями


після чергової трагедії
ми лоскочемо вітер паперовими крилами
як українські бусли


подовгу лежимо в урвищах
катаючи солоні грудки землі
в ротах зашитих нитками болю


годуємо гіркі води історії
підземним молоком замовчування


ось метро їздить моїми судинами
рятуючи вигуки пасажирів
не проявлених у плівці часу


схлипи заліза б’ються о горло
побрязкуючи між зубами
крихкими їхніми пломбами

2019

що сказали б ми про цю жінку
з усіма її щоденниками
зі спаленими від свічок віями


янгол накреслив вже у небі віконце
вініловий дощ дитинства завів першу пісню

вона заправляла в спідницю коханців
так ніби в кульбабовому раю не буває вітру
так ніби скло — найніжніше у світі взуття


що ми знаємо з її біографії
(в щоденнику про це ні слова):
солдати чергової непереможної армії
викрутили тіло її як брудну ганчірку
й вбили батька, який хотів пояснити,
що в їхньому домі не ходять у чоботах


янгол призначив день гніву
і сховав її долю під білою скатертиною


всі листи її починались одними словами:
коханий, прийди і врятуй мене
від нестерпного червоного світла
витягни голки мені з очей
зламай мені руки і ноги
аби я не ганьбила родину


я прицвяховую тіні мовчання
до тіла битви з самою собою
щоб уникнути зайвої крові
а вона все одно тече і тече
я — терня


i am fool to want you
all you need is love
you give me fever

2020

переміщуючи власне лице шахівницею смерті
стаєш безголовим вершником пам’яті
носиш двійко ключів – від дому і дому –
як двійко очей заліплених воском вишневого квіту
ходиш із хрестиком до шиї примотаним
брудною ганчіркою порожніх життів
і дивишся на великий цвинтар історії
як в дзеркало річки в яку входиш двічі
+
+
+
+
+
+
+
щоб знов потонути

02.05.2022

так розрослася шипшина у цьому місті
що в темряві від загрози не відрізнити


тихо торкаєшся ніжності – кров простромлює горло
падаючи під ноги вишитим з болю серцебиттям
тінню тіней що непомітно виколюють очі


пісні троянд осипаються квітками снігу
і застигають в червоних горщиках здичавілості
наче лють – хліб наш щоденний – на піднебінні


так крик стає ремеслом
а поезія – теслею
кущ стає деревом
а гілки – гачками колючого дроту


і всі разом чіпляються за повітря
як птаха крилом за краєчок свободи


хапають материнську грудь грудневого неба
немовби не хочуть приймати це переродження
як діти любові з полишеного раю

шипшина тим часом продовжує оповідь

12.12.2022

сидимо у темній кімнаті
спина до спини
тінь до тіні


обручку сонця перекручуючи по колу –
немовби освідчуючись у любові


а коли пальці і руки і рухи нам зраджують –
тепло обіймає наче дитя


вдивляємося в страх темряви
ніби…


(повітря хапає за горло –
і метафори змокрілий сірник
кришиться наче хліб)


                    …війна – це гра у перегляди

ця ґвалтовна втрата звички до мови –
срібне серце що б’ється на шворці

про яке кожен думає: щось ми загубили

15.01.2023

пам'ять стає сухою як трава в саду літа


(повітряна тривога в більшості областей україни)


я провертаю ключ у поламаному замку
і двері в минуле зачиняються


простір десь там на сході всередині мене
заростає бур’яном небезпеки десь тут і ніде


провалитися в терикон – улюблена лякалка з дитинства


(увага всі в укриття)


що ви зараз відчуваєте

питають чи не в кожному інтерв’ю


кригу krieg
розочкою донбасу порізане горло
скло вкраденої молодості в руках і ногах


ці красиві метафори – криве дзеркало літератури


я не можу згадати
що відчуваю


(увага відбій повітряної тривоги)


і виношу себе за дужки

11.06.2022

míg aludtam az orgona benyitott az ablakon
ki gondolta volna hogy tolvajként jön a tavasz
hogy lelopja a háborús álmok hideg verejtékét
mindig aszaltszilva-illatuk van


égszakadás takarta be varsó keskeny vállát
mint anyám megőszült haja az én fejemet
szürke hollók énekeltek reggeli zsoltárt
és a szeretetért átlyuggatták a szürkeséget


a tenyeremben üveghalként fagyott meg az idő
és nem akart kicsúszni; ez a játék épp arról szólt hogy oda-vissza
adogattuk de így is veszítettem és elmentem máshová
végtelen elveszve az utcákban mint a rokon nyelvek szavai közt


láttam ahogy szerzetesek hajléktalanokat etetnek naranccsal
olyan volt mint egy hatalmas gyermekotthon
ahol a szűzanya osztja el a sok gyerek között az egyetlen labdát


a nap almája átgurult a park ösvényein
ahol boldog nők fényképezkedtek a madarakkal
és tulipánok bölcsői ringatták a fényt


a tó virága a szájába gyűjtötte a kacsákat a fiókákkal
és napfényoszlop porszemeiként engedte őket szabadon
míg a gesztenyék - európa vén karmesterei -
haydn búcsúszimfóniáját gyakoroltatták


de a májusi apróságok csöndes zenéjétől
nem akaródzott elbúcsúzni; ha elég soká állsz a folyó mellett
folyékony egévé felhős tükrévé válsz
és gondolatok éles köveit hajítod belé
hogy majd később visszatérj hozzájuk


az orgonavirágos partokhoz

2021

nyolc éven át mondogatni: otthon nálam háború van

hogy végre elfogadjam: ez a háború az otthonom

vonatútja lassú keletről nyugatra halad az országban

amelyen a halál utaztatja át az életet

 

az éjszaka elherdált virágok görcseivel érkezik

elfekszik szuvas fogaival elfekszik a szánkban a hallgatás

a nyelvünk most önkéntes- és menekültcsevegés

melyben a szirénák Odüsszeusz dalát éneklik

 

az emlékezetünk most a szabadság mocskos népviselete

az ő hosszú sétája szívtől szívig

2022. 03. 13.

Mária vállára állni hogy jobban lássuk a várost

a történelmét mely hosszú mint a zsidólány nyaka

akit majdnem száz éve üldöztek el innen

 

– hát ezért vagyunk ilyen védtelenek a szavak előtt –

halljuk a tengert de nem látjuk a tengert

csak az emberarcú halakat akik

úgy darabolják az időt mint a pirogot

 

itt tehetnénk hozzá hogy orosz pirogot

de megégett

így ez már nem számít

 

alábukunk az emlékezetbe mint egy földmélyi kútba

ahol Visztula mama várja gyermekét

 

úgy kimerültünk a sötétségtől

hogy még a halálban sem emlékszünk a szemünk színére

 

–  valószínűleg vörös: tégla színe keveredik a hanuka fényeivel

de ugyan ki mondja meg, ha egyszer az nyelvünk virágzó víz

 

ha kifordítható mint a számtalanszor foltozott kabát –

hogy aludni sem tudunk és emberekkel sem futunk össze

 

mit mondanak majd ha ilyen állapotban látnak

madaras árvaház ahol még repülni sem tud senki

 

de mi majd állunk a föld szélén

mint egy alvó tüdejű papírrepülő

 

és kő lesz az álmunk

ahonnan kinő a képzelet lajtorjája

 

mint a szeretet a rozsdás tű fokán

2021

[menekültek. színház]

 

az első biztonságos helyen - így beszélünk az ország nyugati részéről -

az éjszakát a színház padlóján töltöd, mint kellék

a háborúhoz, mely szabadon hozzáférhető, ingyenes, egyszerre

nézheted minden egyes halálra rémült állat szemében

 

[még van idejük jegyet váltani a harmadik világháborúba az első sorba,

írta a nagy árvíz előestéjén egy híres nyugati újságíró]

 

jól esik a fény

és a világnak jut ideje meglátni a koszt a körmöd alatt,

és a Lengyelország óta le nem vágott, hosszú hajad,

amelyben ott töredeznek a családfa zsidó ágai,

kereszttel jelölte meg őket a jó kréta

 

és nincs megcsinálva a manikűröd - nyolc éve nem jártál manikűrösnél -

és amikor azt olvasod, hogy "ezt azért a bucsai nőért"

(vajon az iskolában a tanárok mesélnek majd arról a fényképről?)

valaki meggyeskertjében a fák alatt homok borította ujjak,

és te megkérdezed a piros festéktől, hogy nem szégyen-e ez az összehasonlítás

 

de olyanok vagyunk, mint a nárciszok a mamánál a buszmegállóban,

most már senki nem szégyen se lenni se nem lenni

keserű hagymáinkkal a történelem szélén növő fák alatt

 

néhány nap múlva végigmész a szabadság sugárúton (ez nem metafora)

hogy az összes prófétai álmod egy férfi fodrászat padlóján kössön ki,

de ez sem segít: mint egy őrült, akinek a körme alatt ott a vágy borotvapengéje,

az emlékezet átvezet egy poros, elpusztult krumpliföldön,

olyan sokáig, hogy már földet látsz a gyerekek szeme helyén is

 

és most úgy fekszel a színház padlóján, mint egy kellék,

és megborzongsz a villamosok hangjától,

-  civil énekesek a katonai légvédelem kórusában -

és képtelen vagy rá, hogy a modernzene-rajongók füléből kiszedd a viaszt

2022. 04. 12.

a második világháború idején

a donecki iskolámban

sebesülteket gyógyítottak

 

a második orosz-ukrán háború idején

a donecki iskolámban

megsebesültek a tanárok

 

“még a nácik idején sem volt ilyen”

mondják a nehéz fizikai munkát végzők

a nyolc éve tartó életről a föld alatt

 

még a nácik idején is volt esélye

a zsidó dédapámnak hogy elmeneküljön a megszállás elől

egy kikapcsolt bányászlámpa napja alatt

 

nyolc év alatt az élet cukrát

megszállt városom, te,

felőrölték kiszáradt arcom malomkövei

 

nem maradt fogam sem

 

nincsen cukor

nincs só

ivóvíz sincsen

még desztillált víz sincs

 

csak a tegnapi tanárok vére a jövő iskolapadjain

 

még a nácik idején sem volt ilyen

a donecki iskolámban

2022.06.04.

elfelejtem hogy kell az anyanyelvemen gondolkodni

azt mondom: takarodj innen nem ismerlek

 

a fecsegésed mint egy húsevő gaz

a földembe harap

a háború vörös virágával

 

az emlékezés magvai égetik a torkomat

 

szavaid ereje csatatérré válik

hosszan terül el mint egy folyó levágott

ága melyben ott rejtőzik a halál

 

pofozz fel balról és jobbról üsd az arcom

nem tudom megbocsátani vad hallgatásod

 

vájd belém fájdalom-éles agyarad

nem kell soká várnod hogy felüvöltsek

 

a gyerekkori bánya többé nem óvóhely

mint egy hervadt virág nyaka lóg ki

a történelemkönyvek fogai közül

 

bevarrom a szádat durva cérnával

hogy beszélni lehessen

 

hogy soha többé ne lehessen beszélni

2022.07.31.

lidérces idő jön – így indul az augusztus –
szörnyűbb mint a háború lyuggadt takarója
vagy könnyebb egy gyerekmosoly dinnyeszeleténél
innen semmilyen katonai távcsővel ki nem látsz


nem látom min állok
csak álomba hullok
álomba hullok
álomba hullok
álomba hullok


egy rossz álomban a legközelebbi park tölgyébe csavarodva


milyen fülledt ma – mondod –
és szétoszlasz a háborús hírek sötétjében
úgy csavarodnak a nyakad köré mint egy fekete szalag


fázom – ezt mondom – aludni akarok
mindig csak aludni akarok
mindig csak aludni akarok
mindig csak aludni akarok


még a háborút is agyon lehet ütni egy szundítás fülledt párnájával


kikapom a lidércnyomást egy ismeretlen álmából
mint egy kést a bocsánat zsebéből


és a vér nem fáj


csak hullik
hullik
hullik
hullik


az ukrán kertek könnyeivel

2022 augusztus

öregségnek is lehetne nevezni
ha nem lennének azok a lenyomatok a tükrön
az a sokszor használatos rézkarcnyomat


minden nap ismeretlen kép
kidíszítve más kultúrákból átemelt
vakondokkal és fecskékkel


fiú vagy lány
apa vagy anya
kirepülnek a nedves szemekből
megsárgult fényképeikkel


a soron következő tragédia után
papírszárnyainkkal belecsiklandozunk a szélbe
mint az ukrán gólyák


hosszan fekszünk el az ormokban
sós földgöröngyöket forgatunk
a fájdalom cérnájával kihímzett szánkban


tápláljuk a történelem keserű vizeit
a hallgatás földmélyi tejével


itt halad a metró az ereimen át
menti az utasok sikoltozását
akiket nem hívtak elő az idő filmjén


vas zokogása üt a torokban
csattog a fogaim törékeny
tömései között

2019

mit is mondhatnánk arról a nőről
a maga sok naplójával
gyertyaláng-égette pilláival


már ablakot rajzolt az égre az angyal
a gyerekkor bakelitesője rákezdett az első dalra


úgy tűrte be a szerelmei ingét
mintha nem lenne szél abban a pitypangos mennyben
mintha üveg lenne a legkényelmesebb cipője


amit az életrajzából tudunk
(a naplókban minderről szó sem esik):
az épp aktuális legyőzhetetlen sereg katonái
facsarták ki a testét mint egy mocskos rongyot
és megölték az apját, aki magyarázni akarta volna,
hogy náluk a lakásban nem szokás csizmát hordani


az angyal kijelölte a harag napját
és a nő sorsát fehér abrosz alá rejtette


minden levele ugyanazokkal a szavakkal kezdődött:
kedvesem, gyere és ments meg
ettől az elviselhetetlen vörös fénytől
húzd ki a szememből a tűket
törd el kezem-lábam
ne legyek a család szégyene


a hallgatás árnyát szegezem
az önmagával hadakozó testhez
hogy elkerüljük a fölösleges vért
de az egyre csak folyik, folyik
én – a tövis vagyok


i am a fool i want you
all you need is love
you give me fever

2020

saját arcod húzod a halál sakktábláján
az emlékezés fejetlen lovasa leszel
egy pár kulcsot viszel – az otthonit és az otthonét –
mint meggyvirágviasszal lezárt két szemet
mész a nyakadban kereszt üres
életek mocskos rongyába tekerve
a történelem hatalmas temetőjébe nézel
mint egy patak tükrébe melybe kétszer lépsz
+
+
+
+
+
+
+
hogy újból belefulladj

2022. 05. 02.

úgy megnőtt a csipkebokor ebben a városban
a sötétben meg nem különbözteted a fenyegetéstől


csöndben nyúlsz a gyengédséghez – a vér átszakítja a torkod
lábad elé omlik fájdalommal csipkézett szívverése
árnyak árnya mely észrevétlen szúr szemen


a rózsák dalaira hóvirágok záporoznak
és belefagynak a vadság vörös edényeibe
mint a düh (mindennapi kenyerünk) a szájba


így lesz a kiáltás mesterséggé
a költészet – asztalossá
a bokor fává lesz
és az ágak – horgas szögesdróttá


és mind együtt kapaszkodnak a levegőbe
mint szabadság szélébe szárnyával a madár


megragadják a decemberi ég anyamellét
mintha nem akarnák elfogadni ezt az újjászületést
mint a szerelemgyerekek egy elhagyott édenben


s eközben a csipkebokor folytatja történetét

2022. 12. 12.

sötét szobában ülünk
hát hátnak vetve
árnyék árnyéknak


megpörgetjük a nap jegygyűrűjét
mintha szerelmet vallanánk


és mikor az ujjak a kezek a mozdulatok elárulnak
kisgyerekként ölel meg a meleg


farkasszemet nézünk a sötéttől rettegéssel
mintha


(kaparja a torkunkat a levegő –
és a metaforák nedves gyufája
elmorzsolódnak mint a kenyér)


                    ... a háború játék lenne ki pislog először


ez az erőszakos veszteség a beszéd szokásáé
pórázon dobogó ezüst szív


mindenki azt gondolja róla: elvesztettünk valamit

2023. 01. 15.

kiszárad az emlékezet mint nyári kertben a növény


(légvédelmi riasztás ukrajna minden megyéjében)


elfordítom a kulcsot a törött zárban
és a múltra nyíló ajtó becsukódik


az a tér valahol keleten bennem van
benőtte a veszély gyomja valahol itt és sehol


beszakadni a meddőhányóba – legkedvesebb gyerekkori babánk


(figyelem mindenki az óvóhelyre)


mi az amit ön most érez
kérdezik szinte minden interjúban
 
kár krieg
donbaszi rózsával felsértett torok
az ellopott fiatalság üvegcserepe a kezemben lábamban


ezek a szép metaforák – az irodalom görbe tükre


képtelen vagyok emlékezni
rá hogy mit érzek


(figyelem vége a légvédelmi riasztásnak)


a zárójelekbe kapaszkodva húzom fel magam

2022. 06. 11

Az ukrán-magyar határon

ластівки-прикордонниці

листівку українського неба

розрізають навпіл

 

як дві обручки закоханих –

дорогу й повернення

 

як дві свічки на похованні –

окупацію й простір свободи

 

як два ока підбитих –

мир і війну

 

лише пам'ять стоїть непорушно

як сльоза скам’яніла від втоми

наче вчиться літати уперше.

06.05.2023

határőrfecskék

vágják félbe

az ukrán ég képeslapját

 

mint egy szerelmespár két gyűrűje

elutazás és hazatérés

 

mint két gyertya egy temetésen:

a megszállás és a szabadság tere

 

mint az agyonvertek két szeme:

béke és háború

 

csak az emlékezet áll mozdulatlan:

fáradtságtól kővé dermedő könny

mintha először tanulna repülni

2023. 05. 06.

Yvonne Reddick versei
Lázár Júlia fordításában

In Oils

1

I was nine, when my father made me leave –

he drilled an emirate with straight-ruled borders.

The heat on the runway like the breath of a foundry.

My Narnia books arrived after their voyage

along the Suez Canal, in the sea-freight.

Wearing shorts was forbidden – even for men.

 

Mirage city, under the warp-shimmer of fifty degrees.

Sun-beaten metal. Lightstruck glass,

the bombed-out bridge to Bubiyan Island.

At the sandstone hill on the edge of Iraq,

herdsmen turned camels loose to trigger landmines.

 

At school, they preached that oil was fossil light:

one barrelful did twelve years’ human work.

Dad’s friends talked Bonny Light, Brent Blend,       

Sour Heavy Crude, counting days in gallons. 

Oil was refined, but its temper had a flashpoint –

2

Fragments of Kuwait resurface. Shots, voices on the TV, half-remembered images, hushed discussions after my light was turned out.

Nayirah

Only ash and rubble was left.
My sister with my five-day old nephew travelled across the desert.
No milk for the baby.

Kuwaiti Student

My head was bleeding. I crawled over to Samir,
trying to revive him.
I thought he had been pretending, like me.
Then I saw the bullet hole in his head.

Olaj

1.

Kilenc voltam, amikor apám magával vitt

fúrni: az emirátus határait egyenesen húzták.

A kifutón a hőség perzselt, mint egy kohóban.

Narnia krónikáit a Szuezi-csatornán

juttatták hozzám a hajórakománnyal.

Sortot viselni tilos itt nőknek – sőt, férfiaknak.

 

Délibáb-város remeg ötven fok melegben.

Napverte fém. Fényütött üveg,

lebombázott híd vezet Bubiyan-szigetre.

Irak peremén, homokkő hegyen

A taposóaknákra engedték a tevéket.

 

Azt tanították, hogy az olaj megkövült fény:

egy hordónyi tizenkét év emberi munkával ér fel.

Apa barátai gallonban mérték az időt:

Bonny Light, Brent, Crude, mondogatták.

Finomított olajnál is van lobbanáspont –

2.

Felmerülnek a kuvaiti képek. Híradó: lövések, hangok,

elmosódó képek, fojtott vita, miután leoltom a villanyt.

Nayirah

Csak a hamu és törmelék.

A húgom az ötnapos unokaöcsémmel kelt át a sivatagon.

Ott nincs tej egy kisbabának.

Kuvaiti diák

Vérzett a fejem. Samirhoz kúsztam,

hogy életre rázzam.

Azt hittem, csak tetteti a halált, mint én.

Aztán észrevettem a fején a golyóütötte lyukat.

Archival Footage

Wellheads, fire-trenches, the sea alight. Planes and satellites watching smoke-trails.

Canadian Firefighter

Midday, but when you could see the sky,
it didn’t last.
I told them, there’s no words                                                 
to describe what you’re fixed to go into.

Kuwaiti Oil Engineer

The burning oil-well howled –

sounded like a plane engine.
The Canadians capped the pipes,

then we put in new blowout preventers.

Six billion barrels of light, sweet crude.

Archival Footage

Birds wading in the slick-ponds, a hoopoe drinking petroleum. The oiled eagle panting for water.

Iraqi Reporter

They used to call this the City of Peace.                                                                                             
(The first bombs fell at two-thirty.)

Baghdad was a ghost town in the morning,                                                  
no electricity or running water.

Archival Stills

Airstrike on the Basra road – the man clawed at the windscreen, trying to smash free before the petrol tank blew. The camera blinked at his burnt-out sockets.

American Photographer

It’s seared into my memory, he was fighting
to save his life till he was completely burned up.

3

Between fjords and the Firth, the rig whirred

from its crown-block to the pit of its stress-cage –

my father left at dawn to work the offshore fields.

He grafted with roughnecks and a crude-talking toolpusher: 

their toil slaked fuel lines, lit flarestacks, stoked motors.

Farther north, the trickle and tick of ice floes.

 

That year’s gales uprooted dunes, hurled gulls

along Union Street; the derrick braced its anchors,

strained against the storm-surge.

                                                         His chair sat empty.

The desk paperweight: a drop of Brent crude

globed in glass, the tarry slick levelling when I tilted it.

I tried to pray for breezes to ferry him home,

but all I could invoke were fields of North Sea oil:

Magnus, Beatrice, Loyal.

4

From Anchorage, Calgary, Houston or Galveston

Dad returned, jet-lagged and running fumes, 

to plant English lavender on Texan time.

I’d see him at the sink, scrubbing his hands:

‘I’ve fixed the engine!’ He’d show his palms –                          

I watched him scouring skin that wouldn’t come clean.

His shirts would smell of earth and gasoline.

The Gift

I wanted to write Speak, but it wrote Spark.

Loaded with cartridges, it rested on the desk.

No-one dropped it or chewed the tip

but its tactics grew underhand. I tried to write

 

Je suis Européenne. It spoke for itself. Je suis Iranienne.

I unscrewed nib from body. Inside, a pipeline of what

stirred in the Cretaceous, freighted and volatile. Oceans,

continents shifted. The drillbit woke it to burn, liquid

 

to solid carbon-black, changing state back to ink.

Indelible blots: my hands smudged shirts, doors, tables.

Each murky fingermark printed a tiny globe,

fuel-lines from Persian Gulf to Gulf of Mexico.

 

A newspaper flapped to the doormat: slicked gull’s

wings. EVERYTHING WRITTEN IN FIRE AND OIL.
I tried to sketch a cottage, so the gift drew smoking

rubble. A blazing refinery spoke to my line

Thank you for this beautiful Waterman pen.

Archív felirat

Kútfejek, tűzpatak, lángol a tenger. Repülők és műholdak füstcsíkokat figyelnek.

Kanadai tűzoltó

Dél van, de csak egy pillanatra

látszik az ég.

Mondtam nekik, nincs erre szó,

semmi nem írja le a poklot, ami ott vár.

Kuvaiti olajmérnök

Az égő olajkút dübörgött –

mint egy repülőgép motorja.

A kanadaiaik lefojtották a nyílást,

beépítettük az új kitörésgátlókat.

Hatmilliárd hordó fény, édes nyersolaj.

Archív felirat

Madarak gázolnak a síkos pocsolyákban, egy búbos

banka petróleumot iszik. Olajos tollú sas vízért eped.

Iraki riporter

A béke városának nevezték.

 

(Fél háromkor jöttek az első bombák.)

Bagdadból szellemvárost csinált a reggel,

 

nem volt villany, sem folyóvíz.

Archív képkockák

Basrai út, légitámadás – a szélvédőt karmoló férfi,

zúzná, szabadulna, mielőtt robban a tartály.

A kamera kiégett szemgödrére villan.

Amerikai fotós

A retinámra égett a kép, ahogy küzd,

menekülne, míg szénné nem ég.

3.

Fjordok és torkolat, a fúrórony zümmög

a koronablokktól az aknafenékig –

apám hajnalban megy a tengeri mezőkre.

Fúrómunkás és fúrómester, durva beszédű

csapat olt, fáklyáz, eteti a gépet.

Messze, északabbra, jégtáblák csíkja, cseppje.

 

Abban az évben orkán tépázta a dűnéket, sirályokkal

labdázott a Union Streeten, a torony kapaszkodott,

nekifeszült a viharnak.

                                      Apám széke üres.

Az asztalán papírnehezék, egy cseppnyi Brent

üvegbe zárva, a szurkos olajréteg billeg a kezemben.

Szellőért imádkoznék, de északi olajmezők nevét

mormolom: Magnus, Beatrice, Loyal.

4.

Aztán Anchorage, Calgary, Houston, Galveston vándora megjön,

apám jet-lagtől szenved, fáradtságtól füstölög,

Angol levendulát ültet texasi időben.

A mosogatónál sikálja a kezét:

Működik a motor! – a tenyerét mutatja –

 

Súrolja a bőrét, nem sok sikerrel.

Földtől, benzintől párállik az inge.

Az ajándék

Azt írtam volna, szikla, de ő azt, szikra.

Benne tintapatronok, az asztalon hevert.

Nem ejtették le, a végét sem rágta senki,

mégis alattomos lett. Írtam volna,

 

európai vagyok. De átvette az irányítást: iráni vagyok.

Letekertem a tollhegyet. Belül forrongott,

a krétakorban köpült illékony teher. Óceánok,

kontinensek mozdultak. A fúrófej égőn ébresztette,

 

a folyadék szénfeketére szilárdult, majd visszaváltozott:

tinta kitörölhetetlen pacái a kezemtől ingen, ajtón.

Minden ujjnyom-maszat apró glóbusz, vezetéket húz

a Perzsa-öböltől a Mexikói-öbölig.

 

Újság huppan a lábtörlőre: iszamos sirály-

szárny. TŰZ ÉS OLAJ MINDEN BETŰ.

Házat rajzoltam volna, de az ajándék füstölgő

törmeléket. Lángoló olajfinomító sercegte:

Köszönöm a gyönyörű Waterman tollat.

Hare at Haslingfield

We both freeze.

You watch me with moon-wide stare.

 

Tawny forehead, dark-dipped ears –

I want to stroke

your fallow-coloured fur
with my numb fingers.

Your eye mirrors level horizons,

 

winter wheat under shifting cirrus,

a girl on a bike, stopped dead.

 

For a second, January thaws to March.

 

Your ears prick at sounds beyond my earshot.

A start: ramshackle hops

 

that quicken to full stretch.

I yearn to hold the five heartbeats

 

that it takes you to scud

to your form, scraped in chalk

 

among hedgerow roots.

Catch them, clasp

 

your silky warmth to my chest.

A haslingfieldi nyúl

Mindketten megfagyunk.

Holdkerek pillantással méregetsz.

 

Rőtbarna homlok, sötétebb színbe mártott fülek –

Simítanám

 

a halványabb szőrt

zsibbadt ujjaimmal.

Szemed tükör, vízszintben a horizonttal,

 

Őszi búza mozgó felhőfodrok alatt,

lány a biciklin, egyszerre megáll.

 

Egy pillanatra a január márciusba olvad.

 

A füled radar, észleli, amit én nem.

Megriadsz: suta szökkenések

 

után teljes sebesség.

Sóváran kapaszkodom az öt szívdobbanásba:

 

ahhoz kell, hogy az élősövény

gyökerénél a mészkőbe

 

kapart vackodhoz érj.

Megmarkolom, szorítalak,

 

selymes meleged a mellkasomon.

Burning Season

Avarégetés

Six years dead, Dad rakes the old year’s rags together,
the chestnut’s jaundiced hands, embers of elm.
His footprints thaw the frost that hoars the grass,

but, like sparks or static, he stutters in and out of focus.
Sunlight amber as whiskey, stretched shadows.
The Bramley lit with fruit that wasps have hulled.

            An earlier October. Aberdeen. Dad called from the Emirates.
            “Mum picked the last pear. There was ice
            on the playground.” “It’s forty-five here – I’m sunburnt.”

           Other autumns. Dad standing under the conker tree,
           the smell of mouldering leaves. I reached the trunk’s lowest knot.
           Bristling husks and weighty, dark-eyed seeds.

           Hingeing years. Dad clipping oleanders.
           Date palms, first drops pocking the sand. Desert thunder
           over the glass-and-tarmac city. Geckos scurried up the kitchen wall.

          And later still. He sawed an infected limb
          of the Bramley, mistletoe creeping with white roots
          in the wood’s veins, draining it. That tree still leafs.

Now he heaps twigs and mildewed apples.
On the wind, the smell of that summer
the moor caught light, mixed with mould and spores.

He pours the spirit, flicks the lighter,
cusses when the flame spits, then whistles Santana
as he works the rake around the stragglers.

The leaves are dank and mulching, slow to catch,
but as the smoke curls, woodlice start their exodus,
millipedes unscroll – dashes from a scorched page,

a red admiral zigzags, the edge of a blackened letter.
“Here, chicken, help me with these logs.”
The bonfire rises to my height. Sweat beads his brow,

he seems not to notice his best shirt is smouldering
(he wore it to his funeral). “Keep feeding it!”
I inch towards him, until its heat is on my face,

come so close I fear my cheeks will blister.
Ash in my eyes. Ash at the back of my throat.
I reach out, although it scorches, before he leaves –
I try to throw my arms around his neck.
Three times, I’m hugged by smoke.

Apa gereblyéz, hat éve halott,

Gesztenye sárga lombkeze, szilfa-zsarátnok.

Deres fű olvad a lába nyomán,

 

szikrázva-vibrálva libben a képből.

Nyúló árnyék, whiskys napborostyán.

Darázshámozta alma csillan a fán.

 

            Aberdeen. Korábbi ősz. Telefon az Emirátusokból:

            – Anya leszedte az utolsó körtét. A játszótér

            jeges. – Itt negyvenöt fok. Én leégtem.

 

            Máskor. Apa a vadgesztenye alatt áll,

            avarszag. Elérem a törzs alsó göcsörtjét,

            Tüskés burokba húzó, sok sötét szem.

 

            Zsanéron évek. Apa nyesi a leandert,

            datolyák, cseppek a ragyavert homokban. Sivatagi

            dörgés, üveg-aszfalt város. Surranó gekkók a konyhafalon.

 

            Később. Lefűrészel egy beteg ágat,

            a Bramley testébe kúszik a fagyöngy,

            fehér gyökere apasztja a nedvet. De sarjad még a fa.

 

Most halomba rak ágat, penészes gyümölcsöt.

De szél hozza annak a nyárnak az illatát,

a mocsár felizzik, penész és spórák.

 

Önti a szeszt és villan a láng,

Káromkodik, mikor pattog a szikra,

Santanát fütyül, míg kóbor ágat igazgat.

 

Lassan kap lángra a málló avar,

Gömbászka exodus kanyarog a füsttel,

százlábú iszkol egy megperzselt lapon,

 

tarkalepke araszol égett levélen.

– Gyere, csibém, adj egy-két fahasábot!

A tűz akkora, mint én. Gyöngyök a homlokán,

 

neki fel se tűnik, a legjobb inge füstöl

(a temetésén viselte): – Rakd, rakd még!

Közelebb óvakodom, az arcom tüzel,

 

olyan közel, csak föl ne hólyagozzon.

Hamu a szememben. Hamu a számban.

Kinyúlok, éget, ne menjen még –

Karomat fonnám a nyaka köré.

Háromszor is, körbeölel a füst.

The Flower That Breaks Rocks

He introduced his daughters to Ben Nevis.
‘You take the bearing. Line up the arrow,’

pointing to Moonlight Gully Buttress,
Minus One Gully. We didn’t care

until Dad found us a saxifrage. Its blooms
were spokes of the North Star.

‘Saxifraga means rock-breaker.’
Nivalis: snow-saxifrage.

Dainty Alpinist, chinking her roots into fissures
and fractures, like crampons in toeholds.

But I see now what he could only glimpse.
That she and the other Alpines – roseroots

and pearlworts – are scrambling skywards
until all that remains for them is cloud.

A sziklát repesztő virág

A Ben Nevisnek bemutatta a lányait.

– Célra! Nyilakat felajzani! –

 

intett a Holdfényes Vízmosás sziklafal felé,

pontosabban egy vízmosással lejjebb. Ugyan, apa,

 

de aztán talált nekünk egy szál kőtörőfűt.

Szirmai mint a Sarkcsillag ágai.

 

– A Saxifraga az sziklát repesztő.

És Nivalis, tehát havasi kőtörőfű.

 

Kecses alpinista, gyökeret ereszt, ahol bír,

hágóvassal kapaszkodik a legapróbb résbe.

 

Ma már értem, amit apa csak sejtett.

Ő és alpesi társai – a rózsagyökér,

 

heverő zöldhúr – csakis az ég fele törnek,

amíg csak a felhők maradnak velük.

Translating Mountains from the Gaelic

A pebble on the tongue

and a chockstone in the throat:

 

Beinn Laoghail becomes Ben Loyal,

Beinn Uais eroded to Ben Wyvis,

 

Bod an Deamhain

turns from Demon’s Penis to Devil’s Point,

 

my voice a stream-gorge

where quartz chunks clatter.

 

 

Last summer, I shouldered my red rucksack,

a water-flask, and a vial of his ash.

 

A deerfly, its eyes peridot ringstones

hovered to steal my blood,

my language a trespasser.

 

I poured his English dust

to feed the roots of the hill’s oldest pine.

 

Let the rain seep through him,

Schiehallion transforming him to earth.

Esther in the Asylum Garden

I walked with Valerie a while, down the familiar labyrinth of shovelled asylum paths

–The Bell Jar, Sylvia Plath.

 

To be born twice, clamber to the fig-tree’s summit. Swaying

in the branch-sea, you’ll realise how snappable the neck’s stem is,

but you won’t slip, Esther. The Carmelite sister and the rabbi

– you know the yarn? Imagine this tree was theirs. She’d

pry orbs of ripeness from the twigs; he’d raise them to his lips.

 

Moss-carders, carpenters, miner bees: the females labour to quicken

hipless roses, whir to their nunnish cells at sundown. They outwit

aerial nets and kill-jars. But the fig’s unseen flower teems with wasps.

A skep of stings. Queens enter the unripe ovary, tear

their wedding-veil wings; the tree pairs them with its prisoned males.

 

Tell me, whose mind isn’t a fizzing hive of venom? I’m sick

of freezing baths, Doc Quinn droning on about Freud, Dad, death.

The wallpaper in these rooms is a migraine, but I’m glad you’re here –

remember wading through Finnegans Wake, then bourbon with Yalies?

Here, they’ll treat me with shocks of Metrazol or insulin.

 

Salvia once salved wounds; feverfew was a febrifuge. Listen: the loon’s

tremolo, cheer-up cheerily of robins. The fig-tree endures

lightning that blitzes through its crown. Come fall, the fruit will wink,

wine-purple with knowledge. Pick one that splits, and you’ll bite hearts.

A globed one for Lyon, Ravenna, El Arabí: countries close as health.

 

That bracelet of bruised fingermarks on your wrist has healed;

you’ve survived entrées laced with poison, those forty

barbiturates you swallowed. Your line will live beyond the final page. 

We’ll climb the espalier, drive all night to Elm Street, begin

the rite to plant our second spring – come now with me.

Gael nyelvből hegyeket fordít

Kavics a nyelven,

hegymászó ék a torokban:

 

A Beinn Laoghail neve Hűséges-hegy lesz,

a Beinn Uais Wyvis-csúcsra kopik,

 

A Bod an Deamhain

Ördögpöcsről Ördögpontra vált,

 

a hangom mély szurdok,

karcolják leváló kvarcszilánkok.

 

 

Múlt nyáron a piros hátizsákomban

egy kulaccsal és apám hamvaival nekivágtam.

 

Őzlégy – a szeme krizolit gyűrűkő –

köröz fölöttem, szívná a vérem,

birtokháborító itt az anyanyelvem is.

 

Apám angol hamvait a legöregebb

fenyő tövére borítom a hegyoldalon.

 

Hadd mossa a gyökerekbe az eső,

Míg végképp a Schiehallion-hegy része lesz.

Esther a tébolydakertben

“s egy darabig ott jártam köztük Valerie-vel a

kilapátolt aszfaltos utak jól ismert labirintusát”

– Sylvia Plath: Az üvegbura (ford. Tandori Dezső)

 

Kétszer születni. A fügefa csúcsáig mászni. Himbálózni

az ágtengerben és ráébredni, a nyak milyen törékeny,

de te nem eshetsz le, Esther. Az apáca és a zsidó

– ismered a mesét? – képzeld, hogy övék a fa. A nő

szétválaszt egy érett gyümölcsöt, a férfi a szájához emeli.

 

Mohakártoló, ács, vájár: méhek. A nőstények beizzítják

a csipkebogyót hozó rózsát, napnyugtakor apácacelláikba

rajzanak. Kerülik a csapdát, légi akadályt. Mégis darazsak

nyüzsögnek a füge láthatatlan virágán: fullánkkosár. A királynők

letépik nászfátylukat, a fa a fogoly hímekkel párosítja őket.

 

Mondd, kinek az elméje nem fortyogó méregkaptár? Elég

a jeges fürdőkből, apából, halálból, Quinn doktornő Freudról motyog.

A tapéta maga a migrén – de jó, hogy itt vagy! Emlékszel?

Merülés a Finnegans Wake-be, aztán whisky, fiúk a Yale-ről.

Ehelyett itt Metrazol-sokk vagy inzulin vár.

 

A szalvia sebet gyógyít, a székfű lázat csillapít. Hallgasd

a búvármadár tremolóját, a vörösbegy trallaláját! A fügefa

állja a koronáját átszelő villámot. Ősz jön, a tudás borvörösével

kacsint az érett gyümölcs. Olyat szakíts, ami hasad, szívbe haraphatsz.

Gömbök Lyon, Ravenna, El Arabí tiszteletére: közel vannak, mint az egészség.

 

Elhalványult az ujjnyomok karperece a csuklón,

túlélted a méregcsipkés antrét: a negyven barbiturátot.

Amit megírtál, messze túlél téged. Felmászunk a lécrácson,

az Elm Streetre autózunk, egész éjjel vezetünk, és indul

második tavaszunk rítusa – de most gyere velem.

On the Alaskan Peak We Never Climbed

My father dodged a rumbling boulder
of splintering granite:
‘Tuck your head in!’ to me below,
‘Hang on!’ my left fingers scrabbling at holds,


right hand struggling to place a cam
as the groaning rockfall
dimmed the sun overhead.
Earth shuddered to a standstill


and I hauled myself to join him
on the cropped grass of the col,
hand quaking in his.
There, to the west, his next mountain –


its horseneck ridge crested with pines,
head in a cowl of storm.
His hair had grown
from grizzled to deep brown


and death had washed him of fear
in the mapless land we tracked in my sleep.
A path wound
westward, through barbed spruces –


he walked ahead, carrying the compass
that still hangs on my wall,
turned back to beckon me
along the path I could not follow.

Superb Lyrebird

I snatch the songs right out of their throats – throw
copied hoots at sleepy owls, squall and chortle


in concert with kookaburras, fooling the flock. Look,
I parrot the jackhammer, beatbox the chap-tock-tack of nails,


splice whipbird cries with workmen’s whistling, take the piss
out of those hard-hatted wingless fleawits: Nice job, no sunblock.


Voicebox, toolbox, I rifle both; mash up folksong with song-thrush.
Call me mimic, supreme fibber. (What’s the lyricist if not a liar,


or a lyric but a mix-tape of thrown voices?)
I can call in chainsaw, car alarm, fire alarm, fire.


Yesterday, the song dried in my throat in the forest.
Charcoal pillars. Mute ash. Ash hush.

Az alaszkai csúcson, ahol sosem másztunk

Apám elugrott a döndülve hasadó
gránittömb elől, és lekiáltott:
– Húzd be a fejed! –, én visszaszóltam:
– Várj! –, a bal kezem támaszt keresett,


a jobb küszködve helyet egy éknek,
miközben a nyögve zúduló kövek
elhomályosították fölöttünk a napot.
A Föld remegve megállt,


míg felhúztam magamat mellé,
a hágó kurta füvére,
a kezem reszketett az övében.
Nyugatra látszott a következő cél –


fenyőkkel övezett hegygerinc, mint egy ló
nyaka, viharkámzsás feje.
Apám haja szürkéből újra mély
barnába hajlott, a halál letörölt róla


minden félelmet álmom
feltérképezetlen földjén,
az ösvény nyugatra kanyargott
a tüskés lucfenyők között –


Ő csak ment, kezében az iránytű,
– a falamon lóg azóta is –,
hátranézett, hogy intsen,
az ösvényről, ahová nem tudtam követni.

Pompás lantmadár

A dalt egyenest a torkukból csenem – álmos
baglyokra szórok másolt huhogást, kiáltok, kacagok


a nevető jégmadárral, becsapom a rajt. Figyelj, hogyan
szajkózom a légkalapácsot, szájdobolom a körmök tiki-takját,


fonom össze az ostormadár hangját a munkások füttyével, szívatom
a kobakos, szárnyatlan bolhaagyúakat: Szép munka, két rum ma?


hangszert szerszámmal keverek: népdalt szeméttel.
Hívhattok csalónak, fő hazudozónak. (Mi más a lírikus: hazug,


mi a líra, ha nem lopott hangzavar?)
Vagy legyen láncfűrész, autóriasztó, tűzriasztó, tűz.


Tegnap kiszáradt a torkomban a dal az erdőn.
Szenes fatörzsek. Néma hamu. Hamuhamm.

Shadowtime

a huge clock … designed to tick for 10,000 years
– The Long Now Foundation.

Under the mountain, it ticks once a year
in a cavern deep as the massif is tall.


Start the climb through the desert at dawn.
There’s no water; you must ascend two thousand feet.


The clock’s gears creak. Last time it pealed its stroke,
the ice-shelf groaned, calved into the sound.


The door is steel-rimmed jade. Turn the handle;
step inside. It thuds shut in earth-core darkness.


You can make out a mineshaft, deep as a cathedral.
Above, the faintest blink of light.


You must clamber to the summit now,
up a spiral staircase, through the guts of rock.


There’s the thousand-pound counterweight
hanging like a stone whale’s heart.


Not the sort of time that flickers in a wristwatch.
This is the span of ice ages, civilisations.


Wind it – the strike of cliff-sized bells.
The clock knows the mountain under you


is moving. A dome of sapphire glass: the dial
shows the thousand-year walk of unfixed stars.


This clock can strike the time through nuclear strikes.
This clock will tick until the sea arrives.

Árnyékidő

egy hatalmas óra… arra tervezték, hogy 10 000 évig mutassa az időt
(Long Now Alapítvány)

A hegy alatt egy hegymagas barlang,
évente egyszer a mélyén üt az óra.


A sivatagon hajnalban kelünk át.
Víz nincs, felfelé hatszáz métert teszünk meg.


Csikorognak a fogaskerekek. Legutóbb
borjadzott a selfjég, belejajdult az ütésbe.


Acélkeretes jáde ajtó. Nyomd a kilincsét,
lépj be! A földmélyi sötétben döndülve zárul.


Odalent tárna, öblös katedrális,
Odafent épphogy pislákol a fény.


Most kell felkapaszkodni a csúcsra,
sziklagyomorban kúszó csigalépcsőn.


Amott a félmázsás ellensúly:
egy hatalmas kőbálna szíve.


Ez itt nem karórán villanó idő,
Több jégkorszakot, civilizációt fog át.


Húzd csak fel, sziklányi harangokkal üt,
és jól tudja, hogy alattad a hegy


mozgásban van. Zafírkék üvegdóm alatt a lap
csillagok ezeréves vándorútját mutatja.


Atomnyalábbal ütheti el az időt.
De ütni fog, míg oda nem ér a tenger.

Firesetter

You left me a two-word note. Lying
under our bed was your forgotten lighter.
I ran to the forest and held its flame to a fircone –
 
the resiny scales hissed like a Molotov cocktail.
I hurled it over your deer fence
into the spruces where we once heard nightjars.
 
Three months of drought; those trees were jackstraws.
A flicker in the tinder, bird-call panic.
The easterly sighed on the flames as I walked away.
 
I pictured your garden: a sheaf of flaming letters
where the paper birch once stood.
The oaks, hands of bone with a furnace backdrop.
 
Two days in, my brushfire had swallowed fifty hectares.
Sirens through the heat-haze,
villagers were silhouettes with hosereels.
 
Peat earth: fire skulked underground at a smoulder.
Wheat burned from the root up.
On the third day, a rain of soot. The school stood empty.
 
Nine days on, fire-crews drained the lake,
the village abandoned under a haze.
The ninth night – I found the staircase
 
leading to air, the bedroom blasted open,
the ribs and roof-tree smoking.
You stepped from the charred gape of the door.

Imagines

That garden of émigrés and locals: sacred
fig, date palm. I was sent to clip the shockhead
orange tree, and dropped the shears when I saw
I’d committed murder: an inch-worm, halved.
       Chubby infant pythons, its four siblings
cowered under leaves. My sister and I salvaged them,
provisioned them with lime-twig offcuts, camouflaged
from sparrows and the boys who dismembered
soldier-ants in Science.
        Seven years since the swarm of Nighthawks
burst the sound-barrier, each bearing its high-
explosive clutch, zeroing on Baghdad. Shots
imaged the troops, mantis-eyed in gas-masks.
        They shredded leaves to veins for a fortnight
then inverted their skins, like the werewolves
that stalked my Grimms’ Tales. Armoured
chrysalids folded their flight.
        North of the border, the local despot unleashed
nerve-gas trialled on insects. Birds fell to earth
from nests, dogs choked on bloody foam; finally,
people hacked up their lungs. That memory still
stung behind the eyelids. When Tornados howled
overhead, their sonic boom detonated the night-
terrors of my sister.
        We watched their eclosion – damp wing-rags
unscrolling like hibiscus petals, the oil-sheen
shot with lemon. I couldn’t say whether their checked
dappling was the likeness of a silk prayer-rug, or
a stained-glass icon. Four chequered swallowtails,
flexing symmetrical wings. We watched each
dart through the doorway, into the flowering
season. A season inconceivable without them.

Peregrines
peregrine (adjective) – coming from another country

We thought it was the catch of breath that forecasts heavy weather:

something fretful in the leaves, the weathercocks in a spin.

 

When nightingales called cheer-up, jug-jug, the grouse replied go-back;

the hedgerows emptied quickly, in a gale of fleeing wings.

 

In the spring, a leaflet fluttered through each letterbox:

Even the blackbirds in your garden came from Eastern Europe.

 

Brent geese wheeled north, oaring the air for Svalbard;

fieldfares left their seafaring, turned tail for the fjords.

 

The whole sky dark with them – a rain of down and droppings.

A year with a silent summer, and our islands cast adrift.

 

My grandmother’s ashes stirred beneath a Sussex apple tree,

restless for the crossing home to Chemin des Fauconniers.

 

I could only name my estrangement in words with distant origins,

and all that was peregrine in me quivered to take flight.

Gyújtogató

Két szó üzenet. Az ágyunk
alatt még az ottfelejtett öngyújtód.
Az erdőben egy toboz alá tartottam a lángot −


gyantás pikkelyek Molotov-koktélja sercent.
Átdobtam a szarvaskerítésen,
ahol egyszer a kecskefejő nekünk szólt.


Három hónap szárazság: a marokkópálca-fák
lobbantak, csupa tapló. A madarak riadtak.
Keleti szél sóhajtott a lángokra, futottam.


Elképzeltem a kerted: a lángoló levelek
halmát a nyírfa helyébe.
A tölgyek csontkezek, kemence a háttér.


Két nap, és a bozóttüzem elnyelt ötven hektárt.
A párás hőben sziréna üvöltött.
Falusiak sziluettje, sok locsolócső.


Tőzeges föld, a tűz még lent parázslott,
búza égett ki tövestől.
A harmadik napon hamueső. Üres osztálytermek.


Kilenc nap, tűzoltók kimerték a tavat,
a falu a gomolygó párában kiürült.
A kilencedik éjszakán megtaláltam a lépcsőt,


az égre nyílott, a hálószoba az űrbe.
Füstölgött a bordázat, a gerenda,
az ajtó szénné égett szájában megjelentél.

Imago

Migránsok és helyiek a kertben: bódhifa
és datolyapálma. Odaküldtek, hogy megnyírjam a kócos
narancsfát, de kiesett a kezemből az olló,
amikor megláttam a kettévágott araszoló lárvát, én, a gyilkos.
       Négy testvér, négy pufók kölyökpiton kushadt
a levelek alatt. A húgommal mentettük, etettük őket,
lime-hajtással álcáztuk, hogy a verebek
és a bioszórán hangyakatonák lábát tépkedő
fiúk meg ne lássák.
       Hét éve, hogy a vadászbombázók Bagdad
felett, túl a hanghatáron a hasukból kiengedték
a bombát. Lövések testesítették meg odalent
a sáskaszemű gázmaszkosokat.
       A leveleket két hét alatt lecsupaszították,
aztán kifordították a bőrüket, mint a Grimm meséimet
becserkésző vérfarkasok. Péncélgumók
védték a röptüket.
       A határtól északra a helyi zsarnok rovarokon kipróbált
ideggázzal kísérletezett. Fészekből zuhanó madarak,
fuldokló kutyák véres, habzó szája, végül
a tüdejüket kiköpő emberek. A kép ott ragadt
a zárt szemhéj mögött. Mikor Tornado repült el
a fejünk felett, a hang a húgom rémálmaiban
robbant.
       Néztük, ahogy pattan a gubó − nyirkos szárnyfoszlány
bomló hibiszkuszszirom, citromfényű olajos ragyogás.
Nem tudtam eldönteni, hogy a foltjaik selyem
imaszőnyeg vagy ólomüveg-ikon képét
idézik. Négy hornyolt fecskefark mozgatta a
szimmetrikus szárnyakat. Néztük, ahogy
egyenként kiszöknek. Kint virágzó évszak.
Évszak − nélkülük felfoghatatlan.

Vándorok
vándor (peregrinus)(fn): más országból érkező; vándorsólyom

Azt hittük, csúf idő jön, lélegzet fönnakadt:

levél vészjóslón zizzent, pörgött a szélkakas.

 

Fülemüle szólt: csitt-csatt, fürj vágta rá: csak-csak;

csapkodó szárnyak viharában csupaszodott a sövény.

 

Tavasszal minden levélládába belibbent egy levél:

A kertedbe a feketerigó is Kelet-Európából menekült.

 

Az örvös lúd északra tartott, a Spitzbergák felé;

a fenyőrigók hagyták a tengert, hátuk mögött a fjordot.

 

Sötétlett tőlük az ég – ürülék és tollpihe hullott.

Csendes volt a nyár, sodródtak a brit szigetek.

 

Nagyanyám hamvai mozdultak egy sussexi almafa alatt,

a Chemin des Fauconniers-re, haza vágytak.

 

Csak idegen szavakkal festhettem le, hogy idegen vagyok,

Remegve elröppenni készült bennem a vándor.

The Peninsula

When words fail, go to the abbey
where the echo has faded, and try

to throw your voice over the water’s whispers.
Here, belltower speaks to bellflower,

the physic garden of sage and celery
a cloister whirring with insect vespers –

square-cut cells in rock,
the bourdon of bees humming
 
to their goddess the apple-tree.
This landscape, adrift and islanded,

has almost split the lake in two,
has boiled with craters, then cooled

to fonts of lakes and wetlands.
This spring, rain-blessed lavender,

the chalices of tulips, the iris’s faint candle.
Wine in the vine, blackbirds in chorus.

Inland, you look over organ pipes of basalt,
the dragon beneath St George’s Hill

extinguished in its pit,
under a ridge of oaks and smoke-trees.

Firebugs, oil-beetles, a shrine of glass lanterns,
the hill an isle of trees kneeling in the wind

by the blue-green inland sea.
A wooden gate carved with letters,

the lakeshore inscribed with reeds.
Now, pick up the pen. Begin.

A félsziget

Ha cserbenhagy a szó, az apátságba menj,

ahol elhalt a visszhang, hallasd

 

a hangod a suttogó víz fölött.

Itt harangtorony szól harangvirághoz,

 

a füvészkertben zsálya, zeller,

a kerengőn zümmögő rovarvecsernye –

 

sziklába vájt, szögletes cellák,

méhek basszussípja zeng

 

istennőjét köszönti, az almafát.

A sodródó, szigetes táj,

 

a szinte kettéhasított tó,

előbb gőzölgő kráterek,

 

aztán hűlő láp, keresztelőmedence.

Most tavasz, esőáldotta levendula,

 

tulipánkehely, írisz halvány gyertyája.

Bor venyigéje, feketerigók kara.

 

A szárazföldön bazaltoszlopok,

a Szent György-hegy alatt a sárkány

 

tüze a veremben kihunyt,

ráborul tölgyerdő és cserszömörce.

 

Szentjánosbogár-lámpások kegyhelye

és szélben térdet hajtó fák szigete a hegy,

 

mossa a kékeszöld beltenger.

Egy fakapun vésett betűk,

 

a tópart vonalát nádszálak húzzák.

Most fogd te a tollat! Rajtad a sor.

Gérard Cartier versei

.L’enclos.

Au Monomotapa       les murs penchent

Le jardin sous la berce et les chardons s’efface

Je reste à mon guichet       demi-nu       le dernier

Des carmes déchaux       au loin dans les arbres

Un train rythme les heures       et comme autrefois

Les cloches       mais rien ne m’arrache

À mes éperduements       les guêpes musiciennes

Et le vent d’ouest qui mêle les couleurs

L’automne descend pas à pas la colline

Distillant les noyers       l’âge

Après le bonheur       vient sans ombre

M’unissant aux herbes folles

Aux roseaux mobiles       des vers fugitifs

Sur le genou      Une ombre parfois       timide

Y vient par effraction       qu’elle m’aide

À traverser la page vide       J’ai tant perdu…

Rêver jusqu’au soir en attendant les traces

De son passage       Tant…       et rester fidèle

À ce qui n’est plus       Qui disait       autrefois

Dans sa langue douce-amère       le passé

Est l’unique vie       à peu près ?

 

                              (Umberto Saba)

.Kerengő.

Ez Monomotapa     a falak összecsuklanak

A kert csak medvetalp és bogáncs burjánzó sűrűje

Én a kapunál vertem gyökeret     félmeztelen     az utolsó

Sarutlan barát     a távolban a fák között

Egy vágtázó vonat méri az időt     mint hajdanán

A harangok     de már belevesztem s nincs mi

Kitéphetne    sem a dúdoló darazsak

Sem a nyugati szél mely elkeni a színeket

Az ősz vigyázva bukik alá a domboldalon 

Hogy átitassa a diófákat     a gondtalanságot

Az öregség követi     nem figyelmeztet rá árny

Egyberoskadok perjével

Sással      árva verseket ringatok

Az ölemben     Egy árny néha     félénken

Rám ront     hogy segítsen 

Áthajóznom az üres lapon     Annyi mindent vesztettem…

Nappal is álmodozni fülelni lépteit

Ahogy elhalad      Annyi mindent…      és hűséges maradni

Az iránt ami nincs többé     Ki is mondta hajdan

Keserédes nyelvén     a múlt 

Az egyetlen élet     vagy valami effélét?   

 

                                   (Umberto Saba)

(Weldon Attila fordítása)

.L’éphémère.

Œil plissé       lèvre fendue       non

La beauté pure mais l’imparfaite

Non cette peinture qui défie la mort

Dont aucun de nos sens n’apaise le désir

Effigie d’un bonheur à jamais refusé

À notre courte étreinte       mais celle

Qui allie les deux natures       à qui fut dit

Sois féconde et souffre…       qui fructifie

Et passe       plus poignante d’être troublée

Comme l’esprit du vin où se dissout un grain

De cassis Les mèches lentement consumées

Sous des décoctions de fruits noirs Une mouche

Engluée sur la joue qui croît et la ronge

Celle que noue à la terre une saison rapide

Que meurtrissent les passions le doute la joie

Les songes Prodiguant cette beauté mêlée

Qui depuis toujours est notre nourrice

Et ce qui l’outrepasse n’est rien       effigie

Et peinture…

                                      (Georges Brassens)

.A mulandó.

Fonnyadt szemhéj       felhasadt száj       nem

A tiszta szépség hanem a hibás 

Nem az a megfestett melyen nem fog a halál

Miközben rá vágyunk csitíthatatlanul

Illó ölelésünktől örökre megtagadott

Boldogság mása       hanem 

A kettőt egybeoltó       akinek mondatott 

Szaporodj és szenvedj…    ki gyümölcsöt hoz

És odalesz       még megrendítőbb dúltan   

Akár a nemes bor ha oldódik benne 

A feketeribizli Bogyók levével festett

Haja őszesedik már vonakodva Légy

Az arcán megtapad lüktet gyarapodik

Akit földre parancsol egy röpke idény 

Amikor tombol szenvedély kétely öröm

Álom Olyankor árad ez a kevert szépség 

Öröktől fogva életadó dajkánk

És ami mindezen túl van az semmi       képmás

És festmény…


                                     (Georges Brassens)

Székely Éva Mária fordítása

.L’éternel.

Un seul feu       mais de nombreux soleils

Une seule lumière qui passe en fluctuant

De forme en forme sans se perdre

Bonheur du mouvement       tout oscille

Autour d’une figure immuable       mille herbes

Fléchies sous le vent où mille créatures

Boivent un instant l’existence       Le temps va

Sa navette entre les dents faisant et défaisant

La toile chamarrée       Fixer ce qui se gâte

Les combes gonflées sous l’orage l’hiver

Dans les grandes armoises       le jardin d’éden

Ne guérit plus l’œil et ce qui chantait

Partout se tait       Seul flotte dans le brouillard

La stèle des Bauges       contemplation

Muet       immobile       Puis d’autres soleils viennent

Bonheur du changement       d’autres êtres véniels

Parcourent la terre instable où d’un pinceau léger

Nous traçons nos actes        des œuvres de sable

Et des mots fugitifs dont les saisons bientôt

Effaceront la trace…

 

                                      (Kobayashi Issa)

.Az állandó.

Egyetlen tűzkorong       nap nap után

Egyetlen hullámzó fénysugár halad

Formákba bújva mégsem vész el

A mozgás öröme      minden egy szilárd

Alak körül vibrál       ezer fűszál

Hajlong a szélben hol ezer lény

Kortyol egy pillanatnyi létezést       Az idő

Szegélyek közt ingázva szövi és bontja

A díszes vásznat       Megörökíteni a romlást

Viharban megáradt völgyeket fehér  

Ürömbokros téli réteket        az édenkert

Többé nem gyógyír a szemnek és ki énekelt

Elhallgat mindenütt      Egyedül lebeg a ködben

A Bauges-hegység sztéléje      kimerevített

Néma      merengés      Aztán más napra virrad

A változás öröme       más esendő teremtések

Járják be az ingatag földet hol lágy ecsetvonással

Jelöljük minden léptünk      homokrajzok

És elszálló szavak néhány évszak múlva

Már nyomuk sem marad…

 

                                      (Kobajasi Issza)

Nagy Melinda fordítása

.Exercice.

La vie sans humeur         de peu        se l’approprier        les deux saisons        des lectures dans la nuit        voyageurs et poètes        une nourriture lévitique        sans passion et sans graisse        et le vagabondage        la montagne sur un court bâton        exercer le corps        à toutes        les séductions        la voie sarde        et le toit des nuages

 

Les monts vacillent        sauterelles dans les prés        ici…        brasillant au soleil        les poursuivre loin du monde         soulevant un orage        grillons à ailes rouges        dragons        compagnes sèches et lumineuses        qui sans voix        nous font        la leçon        ici        ici seulement…        traité        de joies minimes

 

Sans effort le désert        délivré de soi        sans désir        mêlé aux êtres légers        vie élémentaire        brûlant sans huile        et de soi ne faire        qu’un mouvement        course dans les prés vides        uni au vent        aux herbes        éparpillant la lumière        devinant que n’est rien        ce qui nous est        à jamais        refusé…

                                                         (Philippe Jaccottet)

.A mozgás.

Szikár élet        szerény        hozzáidomulni        a két évszak          éjszakai olvasmányok        vándorok és költők        lévita eledel        sótlan szenvtelen        és a csavargás        kurta bottal neki a hegynek        mozgatni a testet        minden        varázsával        a barlangösvény        és a felhőtető         

 

Vibráló hegyek        itt...        a mezőn szöcskék        szikráznak a napon        a nyomukban járni távol a világtól        forgataggá gyűlnek        pirosszárnyú sáskák        sárkányok        tikkadt, fénylő társak        hang nélkül        nevelnek        itt          itt sehol másutt…        lecke        csöppnyiörömökről

                

A puszta könnyed        vágytalan        önnönmagától szabad        súlytalan lényekkel vegyül        elemi élet        olaj nélkül ég        és egyetlen        mozdulattá válni        futni az üres        mezőkön        eggyé válva széllel        fűvelf        fényt hintve        ráébredni hogy semmi az        mi tőlünk        örökre        megtagadtatott…

 

                                         (Philippe Jaccottet)

Marczisovszky Anna fordítása

.La mort.

Bénie celle        qui soulage et délivre        et fond dans l’harmonie les choses consumées        ce qui vacille et penche        et se fend par le milieu        bénie celle qui rend        à la terre le sang vicié        que tout soit sien        ce limon que gonfle        un souffle léger        cette flamme au milieu        charbonneuse        qui fait de rien son aliment        que tout lui revienne        bientôt        se forme à l’aventure        de la boue        une autre créature        en qui tout renaît

 

Bénie donc        notre mère        bénie celle        à qui l’on ne peut échapper        la joueuse implacable        qui reprend les tarots élimés        et sans fin        battant le jeu        redistribue la donne        qu’elle vienne sans humeur        comme        au milieu de l’ivresse        et non        dans l’agonie        et le sang        ni nous fasse connaître        avant        la première        une seconde mort…

 

                                         (François d’Assise)

.A halál.

Áldott        aki enyhít és megszabadít        és harmóniában vegyíti össze a felemésztett dolgokat        aki ingadozik és hajladozik        és széthasad középen        áldott aki visszaadja        a földnek a szennyezett vért        hogy minden az övé legyen        ezt az iszapot        egy könnyű lehelet        felfújja        a közepén elszenesedett lángot        ami a semmiből táplálkozik        hogy térjen vissza hozzá minden hamarosan        vaktában formálódik        a sárból        egy másik teremtmény        amelyben minden újjászületik

 

Áldott tehát        anyánk        áldott        akitől nem menekülhetünk el        a kíméletlen játékos        aki visszaveszi az elkopott tarokk-kártyákat        és vég nélkül        űzi a játékot        újrakezdi az osztást        kedvetlenül        mintha        részeg lenne        nem úgy,        mintha haldokolna        és a vér megismertet velünk        az első        előtt        egy második halált...

 

                                                 (Assisi Szent Ferenc)

Páricsy Lilla fordítása

.Méditation.

De la ville populeuse rien ne reste Rien

Des bois de myrte et des champs de moutarde

Où sous la longue vergue des chevriers

Paissaient jadis des diables entravés

Seule a duré la mort un souffle vêtu d’herbe

Quelques arpents entre deux longs remparts

Qu’à peine bossèlent renversées contre terre

De courtes barques       juifs       communistes

Et des Anglais bavards       ensevelis

Dans la montagne d’écailles qu’aux veilles

De carême y jetaient les tenanciers du Tibre

Et ceux qui ne savaient du ciel que les saisons

Rendent aux éléments le peu qui les formait

Leur substance dispersée dans les coques

Réduite à une poudre noire       indifférents

Au ciel qui dérive entre les murs Au visiteur

Qui déchiffre les pierres fendues O ye

Fountains… et dans les allées abandonnées

Contemple sa mort Les Cendres dans la main

De Gramsci…

 

                              (Keats & Pasolini)

.Töprengés.

A nyüzsgő városból semmi nem marad Semmi

A mirtusz erdőkből és mustárfű rétekből

Hol futóbabok hosszú hajtása alatt

Béklyózott ördögök legeltek egykor

Halál maradt csak egy fűruhás lehelet

Két messze nyúló kőfal közti sík

Mit meg-megtörnek földet néző

Kis ladikok            zsidók        kommunisták

És szószátyár angolok          eltemetve

A halpikkely-hegy alá amit odahánytak

nagyböjt előtt kik a Teverét uralták

És akik az égből csak az évszakokat látták

Visszaadnak mindent mi formálta őket

Anyaguk a kagylókban szétszórva már

Sötét porrá mállott           szemet se szúrnak

A falak közt sodródó égnek Annak ki arra jár

S megfejti a hasadt köveket O ye

Fountains… és az árnyas fák között

Kémleli Gramsci halálát kezében 

Hamvai

 

                              (Keats & Pasolini)

Kovács András fordítása

.La duplicité.

Celui qui hier       robe et ceinture étroite

Le front penché sous l’aile poudreuse

Du bombyx des nuits       remâchait son passé

Et déjà       enfermé dans son mur       se voyait

Toucher l’hiver       le voici à la table prolixe

Dans ces collines qui gonflent sous les pins

Et le vent rouge de Libye       un monde

De sept couleurs où tout flatte et contente

Le proche et le lointain La morue à l’humide

Et le ciel léger des tumulus romains

Celui qui allait solitaire le voici

Près d’un être en chignon fille de l’Étrurie

Une sirène mouchetée en sorte de serpent

Chancelant       l’œil et la langue aux abois

Et la chair à l’agonie       Comment

Réconcilier ces deux qui font leur personnage

Ce sera le labeur de nombreuses années

Un mur de chaux et de courtes pages

Où précipiter femme et tombeaux et flatter

Tantôt la chair insatiable tantôt

L’ombre du passé…

 

                              (Paul Valéry)

.Kettősség.

Tegnap még      szűk ingben szoros övvel

Az éjszaka  hamvas szárnya alatt

Leszegett fejjel      rágódott a múltján

És már     falak közé zárva     látta előre

Ahogy télbe ér      és ímhol a sokbeszédű asztalnál

Tengeri fenyők alatt Líbia vörös szelétől

Duzzadó dombok ölén      hétszínű

Világban ahol gyönyörbe s örömbe olvad

Közel és távol Az omlós tőkehal

S a római sírdombok feletti könnyű ég

Tegnap még egyedül járta útját most

Etruria lánya a haját kontyba tekerő

Pettyezett arcú kígyó-szirén mellett

Tántorog           bénult szemmel, nyelvvel

Haldokló testtel             Miként találhat

Egymásra egy lényben lakozó két alak 

Hosszú éveken át fáradozhat érte     

Ki meszelt falak közt rövid oldalakra

Taszít nőt temetőt és dédelget

Hol örökéhes testet hol

Múltba veszett árnyat…

 

                                  (Paul Valéry)

Barna Anett fordítása

.La querelle des passions.

.Szenvedélyek perpatvara.

Au Marechiaro        devant celle        qui chante sans voix        sirène en cheveux        léger le sein        les yeux        une mer périlleuse           comment        sans chanceler        affronter ce vertige        enchaîné        à ce corps infirme        qui feint encore d’être        et à celle        qu’ il ne peut atteindre        de loin        s’abandonne

 

Étourdi        un instant        et privé de savoir        devant celle        qui flotte dans la lumière        cheveux bouillonnants        et lèvres humides        et maladroitement        se cache sous le coude        la voix légère        les yeux noyés        comment        si faible        voir        et se refuser        le corps serré        dans son infirmité

 

Si mort que je sois        un instant        arraché à mes liens        abandonné à celle        qui ne peut pas être        et s’évanouit        le coude sur le sein        les yeux voilés        me rejetant        au flot des années        sans plus rêver        ni maladroitement        serrer en moi        ni rien        que le corps sache        faible        et mortifié…

                                               (Homère - L’Odyssée)

Marechiarónál        a hangtalan énekű        előtt fürtös szirén        könnyűkeblű        szeme        veszedelmes tenger        hogyan        nézhetünk        tántorgás nélkül        szembe a szédülettel        odaláncolva        a gyönge testhez        mely még színleli a létezést        és ahhoz        aki utolérhetetlen        a messzeségből        enged

 

Elkábulva        egy pillanatra        és a tudástól megfosztva        a fényben úszó előtt        lobogó fürtök        és nedves ajkak        és ügyetlenül        takargatja magát övé        a könnyű hang        a könnybefúlt szem        miféle gyöngeség ez        látni        és kihátrálni        ha a test bezárul        önnön        erőtlenségébe

 

Ha belehalok is        egy pillanatra        eloldozom magam engedek        a nemlétezhetőnek        ki elenyészik        keresztbe font kar        fátyolos szem        visszalök        az áradó évekbe        nincs több álmodozás        sem ügyetlen magamra záródás        sem semmi        amit tudna a test        gyöngén        és meggyötörten…

                                                    (Homérosz: Odüsszeia)

Vilmos Eszter fordítása

.Du désir ainsi que d’un fruit.

.A vágyról valamint egy gyümölcsről.

Je ferai mon poème         en forme de citron        qu’il roule sous la main        qu’il offre aux lèvres sa pointe charnue        j’ai des anciens sultans        la faim terrible        et l’œil égaré        et je vois        sous le volet        ma favorite        un souple rameau        aux fruits aigrelets 

 

Le cloître est sombre        seize vierges        dans leurs cages        chantent en bas latin        dans l’aurore je vois        à la branche vernie        pendre un astre froid        ce citron        est mon cœur        un soleil au-dehors        triomphant        disgracié au-dedans        et gorgé d’amertume 

 

Le ciel paraît        la terre est un jardin        seul        sur un banc écarté        j’appelle mon amie        et j’aigris        suscitant        dans l’éclat du verger        un simulacre        louant en silence        celle qui se dérobe        un citron        pour la bouche        et pour la main        une ombre... 

 

                                                         (Ibn Zaydûn)

Versemet úgy írom        citromszerű legyen        passzoljon kéz alá        kínálja szájnak        húsos csücskét        éhségem oly heves        úgy révedek        mint régi szultán        látom        redőny alatt        a kincsemet        hajlékony az ág        gyümölcse fanyar

 

Cellasötét        tizenhat szűz        kolostorban        dalol latinul        ahogy pirkad látom        ékes ág hegyén        kihűlt csillag függ        e citrom        a szívem        kívül csupa fény        diadal        de vesztes legbelül        színültig keserű 

 

Égboltozat        körben egy kert a föld        s én        egyedül egy padon        hívom kedvesem        kesergek        látszatot        gyümölcskert fényében        vetítek        s áldom csöndben az elérhetetlent        citrom        a szájnak        s a kéznek        ködkép…

 

                                          (Ibn Zaydun)

Bittner Gábor fordítása

.Palinodie de la résurrection.

Ils disent La vie est un banquet ils disent

Notre vin est l’instant et de longues années

penchés dans l’ombre sur leurs courtes pages

ils se travaillent les dents serrées

secs émaciés célébrant un festin

qui mieux mécontente qu’il ne réjouit

des vers élimés par l’étude et pour vin

un lait aigre qui agace la bouche

Puis la nuit les emporte et les rats

se font les dents sur leurs folles agapes

Mais les jeunes gens les jeunes gens des siècles

qui toujours comme nous auront des songes vains

butant une nuit par inadvertance

sur les ruines de leur tombe les réveillent

et ils ressuscitent dans leur corps de gloire

pourpres luisants lèvres tachées de vin

la main interdite glissée sous la nappe

défaillant près d’un ange au regard trouble

qui chante à mi-voix dans une langue ancienne

La vie est un banquet…

 

                                  (Omar Khayyâm)

.Ellendal a feltámadásról.

Lakoma az élet mondják A mi borunk

a röpke pillanat mondják a könyv fölé

hajolva és hosszú éveken át

szikkadt ajkukat összeszorítva

körmölik szakadatlan a nyűtt sorokat

így robotolnak és így ünnepelnek

inkább bosszúsággal mintsem örömmel

karcos borként isszák a megaludt tejet

Hirtelen viszi el őket az éjszaka

és patkánypréda lesz a furcsa lakoma

Majd több száz év után egy másik éjszakán

egy csapatnyi ábrándos fiatal

mint mi pont olyanok sírjuk romjába botlik

életre kelnek ekkor borfoltos az ajkuk

dicső testük fényes bíborszínű

próbálják leplezni dermedt kezük

és megrendülnek ahogy a közelükben

felcsendül egy zavart tekintetű

angyal halk éneke egy ősi nyelven

Lakoma az élet…

 

                  (Omar Khajjám)

Pál Ágnes fordítása

Là-bas sur la rive assombrie où les trains

tempêtent sur la voie unique       Attila

le mendiant de la beauté       revoit sa mère

montée au ciel un panier sur la hanche

de linge humide       …o dans ton grenier

emporte-moi       où flotte à jamais ta lessive

       son odeur est mon été le clou du fil

grince dans le soir comme fait l’oie sauvage

tant d’herbe folle a poussé       tant de ciels

sur toi si active       sans t’atteindre ni

voiler ton visage lumineux…       Attila

qui eut d’autres mères       Ria Judit Flóra

mais aucune qui poigne à son anniversaire

comme la morte qui l’enfanta       …où

tout ce temps qu’à gaver les cochons

enfant je te rêvais       ou mousse sur le Balaton

où étais-tu ma seule confidente       longue

est la vie & courte l’espérance       & les mots

       sont vains…       le ciel un catafalque   

où ne luit que l’étoile polaire       & les feux

d’un train qui arrive en bourrasque…

Ott a sötétedő parton ahol a vonatok

zúgnak az egyetlen vágányon       Attila

a szépség koldusa       találkozik anyjával 

aki fölment az égbe ölében egy kosár

mosott ruhával       …ó a padlásodra 

vigyél fel engem       ahol örökké lobognak az

ágyneműk       illatuk az én nyaram a szög 

csikorog este ahogy a vadlúd zsivajog

mennyi gaz nőtt föléd       mennyi ég 

 ki oly serény vagy       el sem érhetik

el sem rejthetik fénylő arcodat...       Attila

akinek volt anyja más is       Ria Judit Flóra

de egyetlen sem aki felbukkan születésnapján

mint a halott aki világra hozta       ...mikor

gyerekként éveken át disznókat etettem

rólad álmodtam       vagy hajósinas voltam a Balatonon 

hol voltál te egyetlen bizalmasom       hosszú

az élet & rövid a remény       & a szó  

hiábavaló...       az égbolt ravatal

ahol csak a sarkcsillag ragyog       & egy 

száguldva  érkező vonat fényei…

Páricsy Lilla fordítása

Au bord du Balaton       esméralde l’eau

comme une effigie très ancienne à la cire

& souples les joncs       l’œil se trouble

d’un vivant paysage il fait par illusion

       un autre évanoui       & s’évade

dans sa machine psychopompe l’esprit

loin des tiges barbues que le vent froisse

loin       aux jours défunts & aux eaux fortunées

       où s’épousant encore étroitement

on aimait       un fracas       le présent

tout-à-coup s’abat       un orage enragé 

tout gronde & gémit       on court au bisztró

un décilitre de tokay le soleil reparaît

& au front de la statue au bord du Balaton

l’araignée       qui songe monstrueuse

perdue en elle       l’araignée au plafond

des poètes       celle-là même ou sa centième

       réincarnation       qui hantait Attila

l’ingénieur des fééries       couché là-bas

sur la ligne des eaux       Attila József…

A Balaton-parton       smaragdlik a víz

mint egy ódon viaszfestmény 

& hajlong a nádas       káprázik a szem

illúziót lát életteli táj helyett

       szertefoszlót       & elszökik

lélekvezető masinájában a szellem

messze a szélborzolta nádszakállaktól

messze       a néhai napokhoz & a szerencsés vizekhez

       mikor még szorosan egymásba fonódva

szerettünk       recsegés-ropogás       a most

hirtelen leszakad       haragos zivatar

dörög & zúg       befutunk a bisztróba

egy pohár tokaji után kisüt a nap

& a szobor homlokán a Balaton-parton

a pók       ki álmában szörnyeteg

magában elveszett       szövődmény

a költői elmében       ugyanaz vagy századik

       reinkarnációja annak       ki Attilát kísértette

a varázsok mérnökét       ott fekszik ő

a vizek vonalán       József Attila…

Nagy Melinda fordítása

Guy Helminger versei
Schein Gábor fordításában

Unter der Lupe

zittern die Inseln wie Blattläuse Der
Gummibaum Atlas unseres Wohnzimmers
kennt das Meer als Gießkanne


Natürlich reden wir mit den Nachbarn legen
anschließend Geräusche mit der Pinzette in
unser Haus und erfreuen uns an ihrem
makellosen Klang


Seit wir Gott in unseren Gebeten mit einem
Smartphone bedachten kennen wir den Ort
an dem er wohnt Es ist außerhalb unseres
Viertels


Folglich tragen wir Schwimmwesten an der
Theke Der Durst nach Vorhersehbarem ist
eine entgrenzte Regung


Manchmal verzweigen wir uns unter dem
Gewicht des Lichts zu Taten die wir bei
anderen gesehen haben


So geht das Wie die sandige Trockenheit der
Steppe die kommt und Briefkästen die sich
nach schmutziger Lektüre sehnen


Ein Getrampel der Erinnerung als seien Herden
in uns Felle von merkwürdigem Geruch


Eines Morgens lag unter den Flaumeichen
eine leere Dose Nachdem wir uns beraten
hatten gingen wir hinein und suchten Schutz

Marihuana-Gedicht

Die Krähe hatte sich als Kuh
verkleidet die Wiese ertrug sie


wie Gesang Zwischendurch erbaute
jemand einen Supermarkt vor


meiner Parkbank Sie stand in der
Tradition der Trockenheit die meinen


Mund dehnte Zwei Rehe blickten
weiß in meine Richtung und ich


begriff dass Gott nie auf meiner Seite
gelebt hatte Es war eine befreiende


Explosion die Regen brachte Eine
Dame legte ihre Hand auf meine


Schulter fragt nach der Ordnung
in mir? Ich sah die Frage als Strauch


Die Saat meiner Antwort ging nicht auf

Stillleben

Es gab hier viele Liebespaare erste
Rendezvous beschattet von Erwartungen


Nun ist Herbst Aus den Sprinkleranlagen
der Buchen regnet es Vögel


Ein Obdachloser liegt wie ein Briefbeschwerer
auf den Botschaften der Parkbank

Reise nach Griechenland

Das Haus beherbergte zwei Katzen deren
Fellmuster die Porträts der verstorbenen


Besitzer zeigten Sie hielt das für ein schlechtes
Omen ich für Kunst Auch die Olivenbäume


entzweiten uns das Kiemenlächeln der
Fachverkäuferin während sie die Makrelen


einwickelte in Geschichten über das Wetter
die Granatäpfel die biblisch in die


Sprachmittage hingen und ihr schmeckten
Einmal schmiss sie mit einer Colaflasche


nach mir Solche Liebesscharmützel hinterlassen
Blindgänger und prompt drohten wir


zu verinnerlichen nahmen die Strandfarbe
unter unseren Körpern an wurden dunkel


wie die Sonnenuntergänge aus Zimt und
Petroleum Am neunzehnten Tag trieb eine


Möwe mit zwei winzigen Flügelschlägen
die scherbenglatte Stille zurück ins Meer


Bis heute warten wir neben unseren Wünschen
die wie Atlanten eingeräumt stehen auf eine


Wiederholung getönte Kunststoffbrillen
beide Trinker würde ich sagen

Zweites Gesicht

Der Regen fällt nicht Er wird herabgezogen
von den Wurzeln des Ahorns der niemanden


neben sich duldet und die Tagebücher der
Tannen aufzuweichen sucht


Das habe ich im Urlaub gelernt von ihr deren
Haar dick und schwarz durch die Gärten wehte


als verbrenne jemand Plastik Ich dachte mit
einem Mal darüber nach ob das Wasser sich in


meinen Augen erblickt wenn mein Spiegelbild
hineinfällt ob sich in den höheren Wellen


die zornigen Schuldzuweisungen der
Ertrunkenen überschlagen?


Betrachtete man den nächtlichen Himmel genau
konnte man den ovalen Abdruck erkennen


den Laufweg der Planeten im Gehege Ihre
Substantive führten mich in die Suppenküchen der


Dichtung Ihre Liebe hatte eine tätschelnde
Hand und kam vom Film


Wie in den Öllachen-Orchideen am Waldrand
sammelte sich unter ihren Lidern zuweilen ein


gemeiner Ernst die Ankündigung unseres Frühsports
auf den verschwitzten Wiesen der Einsamkeit


Sie war die Ginsterhecke die die Amsel auf sich
zukommen sieht

Zeitloses

Das Begräbnis öffnete die Tore
und einen Raum lang sahen wir


die Wände der Zeit. Der Tote lag
auf einem Tisch aus gepressten


Minuten und wir verstanden:
niemandem werden die Tage


davonlaufen Unter der Erde falteten
die Maulwürfe die Nacht zu


schwarzen Seiten manche davon
zu Spannlaken für die durchgelegene


Rückenansicht der Waldböden
Die Dauer aber stand als Tanne


neben der Trauerhalle und ging
langsam in eine Birke über

Während wir so herumstehen

Ein lakritzfarbener Wagen öffnet den Nachmittag
während wir so herumstehen und auf den Tod warten


Dein Wohnzimmer ist eine Bäckerei duftend wie die
Brötchenauslage im Heimatgefühl Hitzegirlanden


beschweren die Zeit Manchmal besuchen wir Galerien
während wir so herumstehen und auf den Tod warten


Denn das Melancholische liebt die Leere weil es in ihr
dem Widerhall seiner Atmung lauschen darf


Die schwarzen Löcher sind die Blindenhunde des Alls
zarte Geräusche jenseits der Blatttrikots der Bäume


Früher feilte meine Zunge an dir leicht wie der Wind am
Stein während wir so herumstanden und auf den Tod warteten


Schneckenkaliber so treffen uns die Kugeln der Jahre
zart wie der Schleim ungewaschener Hände


Wir schauen zu wie die Nachbarn sich ins Licht legen
auf den Docks ihrer Aquarien Darin Lebenssinn Und ich


frage: Wann kommt er zu uns? Und du sagst: Alles zu seiner
Zeit während wir so herumstehen und auf den Tod warten


Manche Verse haben uns in die Gelenke geschnitten wie
Kabelbinder manche Bitten auch manche Vorschriften


Das sind so Detailaufnahmen vom Vogelgesang vom
Staatsapparat Fotos von Fließbändern an der Wand drinnen


Das Essen ist meist gut mehr Landschaft denn Nahrung
auch wenn den Imkern dabei der Honig aus der Sprache


tropft und der Sonnenuntergang an unseren offenen
Mündern hängt während wir so herumstehen

und auf den Tod warten Man sieht die Engel nicht oft
obwohl der Himmel als errötender Läufer in


unserem Flur liegt die Kommoden für die Ewigkeit
gebaut sind das Denken zwischen den Gebeten


herumläuft als glaube es an Absperrungen an die
Freiheit der Mirabelle im Fall während wir so


herumstehen und auf den Tod warten In freiem Fall
auch dein Arm eine Geste wie eine Welle so ausdruckslos


und wiederkehrend über der Sofalehne des Meeres
Im Nachtprogramm singen ein paar Jollen Kennst


du Space Mining höre ich aus deinem Mund als sei
das eine Marmeladenmarke Im Landesinnern kentert eine


Landschaft Der Mond liegt zwischen zwei drei
Meinungen wie ein geernteter Apfel im Korb Daneben


Nüsse Navigationsgeräte zum Rand der Dunkelheit
während wir so herumstehen und der Tod uns erwartet

Balaton-Absinth

Morgens hob das Licht den See ins Glas

türkis und milchig und hochprozentig

 

Die Ähnlichkeit mit der grünen Fee der

Dichtung ließ mich daraus trinken

 

Balaton Balaton Balaton So schlug das Herz

während ich mit dem Fahrrad die Hügel

 

hochkroch und kein Wasser dabei hatte Dann

begann es zu regnen und ich streckte die

 

Zunge raus wie einen Fliegenfänger für die

Landschaft die satt war Erinnerung forderte

 

und Gedichte Im Wald schließlich war das

Grün so flüssig dass mir die Wörter ertranken

 

Ich füllte das Gemisch in eine Flasche und

nahm den See mit nach Hause

Das Bad

hatte Kabinen aus Holz gezimmert an den

Strand ungarischer Gedichte

 

Salvatore Quasimodo stand dort unweit von

Tagore Wir aber saßen auf einer schicken

 

Terrasse mit Blick auf den Hafen Die Yachten

trugen ihre Masten wie zu große

 

Krawattennadeln Der Wind ließ sie scheppern

Kuhglocken gleich der Plattensee grün

 

wie eine Alm weshalb wir von Höhen redeten

als käme das Denken herab vom Gebirge

 

Niemand stieg in den See um den mein

Kreislauf flimmerte wie eine Promenade

 

aus Versen und Vorhof Die Rechnung

überreichte uns der Kellner als nasses Tuch

Balatonfüred

Auf der Promenade jagten die Vögel

auf ihren Fahrrädern dahin die Federn

 

tätowiert mit dem Eisenoxid der Böden

Alles war eine Übersetzung das Sprechen

 

das Schwimmen und wie die Mineralquellen

mit den Würfelnattern spielten

 

Wir überließen uns der Herzchirurgie der

Trauben bis die Wälder in uns eintraten

 

wie Gebäude aus dem achtzehnten Jahrhundert

gefüllt mit Touristen in zu engen Ballkleidern

 

Im Sommerhaus von Lujza Blaha fiel ich vom

Sessel und sang vor Schmerzen

Veszprém-Prosa

Was bedeutet es wenn der Erzbischof

Fresken in der Basilika weiß übertünchen

 

lässt? Kulturhauptstadt Europas Sogar

der Wind wurde renoviert und war geschlossen

 

als ich die Stadt besuchte Es gab auch schöne

Momente Aber die hatten mit Menschen zu

 

tun die dort bereits lange lebten

A nagyító alatt

Levéltetvekként reszkető szigetek. A gumifa

nappalink Atlasza,

a tenger az öntözőkannája

 

A szomszédokkal egyelőre szóba állunk

hogy aztán csipesszel zajokat helyezzünk

a ház tárgylemezére és örvendezzünk

a hibátlan hangzásnak

 

Mióta Istent imáinkban

okostelefonnal kiháromszögeljük

tudjuk hol lakik A hely kívül esik

a mi negyedünkön

 

Ezért úszómellényt viselünk

a pultnál Szomjazunk az előrelátható

dolgokra szomjunk határai közül

kitüremkedő mozdulat

 

Néha a fény súlya alatt

tettekké ágazunk

melyeket másoktól láttunk

 

Így megy ez Akár a sztyeppe száraz

homokja közel már vagy mint levelesládák

melyek mocskos olvasmányokat kívánnak

Az emlékezés lábdobogása a koponyában

mintha nyájak költöznének belénk

prémük nehéz szagával

 

Egy reggel a molyhos tölgy alatt üres

konzervdobozra leltünk Jól megtanácskoztuk

mi legyen bebújtunk védelmet remélve

Marihuána-vers

A varjak tehénnek öltöztek

és a mező elviselte őket

 

akár az éneklést A parkban

közben szupermarket épült  

 

a padommal szemközt. És a pad

ott ragadt a szárazság hagyományában

 

kitátottam a szájam Két szarvas nézett

felém fehéren és megértették

 

hogy nincs velem isten soha nem is volt

Felszabadító robbanás

 

amely esőt hozott. Egy nő

a vállamra tette a kezét

 

és azt kérdezte, rend van-e

bennem. A kérdés füstként lebegett

 

Hiába volt a válasz vetése nem fogant be

Csendélet

Szerelmespárok sétái első

randevúk a parkban várakozások

 

árnyékai Most itt az ősz A tölgyek

öntözőrendszere madarakat permetez

 

Egy hajléktalan levélnehezékként

fekszik a padok sms-üzenetein

Utazás Görögországba

A házban két macska lakott bundájuk

ábráiban a halott tulajdonos

 

arcképe bujkált Barátnőm szerint ez

rossz ómen szerintem művészet Az olajfák is

 

megosztónak bizonyultak és az árusnő

kopoltyúmosolya miközben a makrélákat

 

az időjárásról szóló történetekbe csomagolta

és a gránátalmák is melyek biblikusan

 

a nyelv delelője fölött csüngtek jó ízük volt

A barátnőm egyszer felém hajított egy kólásüveget

 

Az ilyen szerelmi csetepaték után föl nem robbant

aknák maradnak és mi készek voltunk azonnal

 

magunkba fogadni őket a két strandszínű

test között a sötét volt a híd

 

a fahéj- és petróleumillatú naplementék

A tizenkilencedik napon egy szúnyog

 

két apró szárnycsapása visszaűzte

a tengerbe a cserépsima csöndet

 

Kívánságaink mellett máig szobrozunk

Atlantának meghagytuk őket nem engednek

 

egy ismétlésből színes műanyagszemüvegek

mint két alkoholista mondanám

Második arc

Az eső nem esik. A juharfa gyökere

húzza le az égből A juhar nem tűr

 

maga mellett senkit a fenyők

naplóit felpuhítja

 

Ezt a szabadságom alatt tanultam tőle akinek

a haja vastagon és feketén lobogott a kertben

 

mintha valaki műanyagot égetne Hirtelen

azon kellett eltűnődnöm hogy a víz

 

megpillantja-e magát a szememben amikor

a tükörképem belé zuhan és hogy a magas

 

hullámokon a vízbe fúltak haragos

szemrehányásai túlcsapnak-e.

 

Ha pontosan megfigyelnénk az éjszakai eget

felismernénk az ovális lenyomatot

 

a bolygók pályáit a ketrecükben

Főneveik vezettek a költészet

 

ingyenkonyhájába Szerelme simogató kéz

és mintha filmen láttam volna

 

Ahogy az olajfolt-orchideákban az erdőszélen

néha összegyűlt szemhéja alatt

 

valami komolyság hajnali futások

kinyilatkoztatásai a magány átizzadt mezőin

 

A kötészet volt a seprűsövény

mely látta a hangyákat közeledni

Időtlen

A temetés kapukat nyitott

és a megnyíló térségen át

 

megláttuk az idő falait.

A halott a kisajtolt percek

 

asztalán feküdt és felfogtuk:

a napok a halottakat sem

 

hagyják magukra A föld alatt

a sündisznók összegyűrték

 

az éj fekete lapját A hatások itt-ott

lepedőként kifeszültek a környező

 

erdőtalaj visszáján A nem múló idő

mégis szálegyenesen állt mint egy fenyő

 

a ravatalozó oldalán és lassan

nyírfává változott

Miközben így álldogálunk

Egy édesgyökér-színű autó a délután nyitánya

miközben így álldogálunk várakozva a halálra

 

A dolgozószobád egy pékség illatozik mint

egy kosár zsemle olyan otthonos Villámgirlandok

 

súlya nyomja az időt Néha galériákat látogatunk

miközben így álldogálunk várakozva a halálra

 

Hiszen a melankolikus szereti az ürességet

meghallja benne lélegzetének visszhangját

 

A fekete lyukak a mindenség vakvezető kutyái

finom zajok a fák lombozatán túlról

 

Régen könnyen köszörültem rajtad a nyelvem mint

a szelet köszörüli a kő amíg így álldogálunk a halált várva

 

nyáladzó csigák vagyunk így találnak el minket az évek

lövedékei finomak mint a mosatlan kézen a lepedék

 

Figyeljük, ahogy a szomszédok kifekszenek napozni

napoznak akváriumaik dokkjaiban. Ilyen az értelmes élet

 

Megkérdezem: Mikor jön el hozzánk? És te azt feleled:

Mindent a maga idejében amíg így álldogálunk a halált várva

 

Néhány sor a csuklónkba vágott mint a kábelkötegelő

vagy bizonyos kérések és előírások Ez már csak ilyen

 

Részletes felvételek a madarak énekéről az államgépezetről

fényképek a futószalagokról a fal mellett belül

 

Az étel többnyire jó inkább táj mint táplálék

akkor is ha a méhészt a méz közben kipergeti

 

a nyelvből és a naplemente fennakad a nyitott

szájunkon miközben így álldogálunk

 

várva a halált Nem látunk gyakran angyalokat

bár az ég mint kipirosodó futó a folyosónkon

 

fekszik a komódokat az örökkévalóságnak

ácsolják a gondolkodás az imádságok között

 

járkál mintha hinne a lezárásokban a lehulló

sárgabarackok szabadságában miközben így

 

álldogálunk várakozva a halálra szabadesésben

a te karod is egy mozdulat mint egy hullám olyan

 

kifejezéstelen és visszatérő a tenger kerevettámlája fölött

A délutáni programban néhány finn dingi énekel Ismered

 

a space miningot a te szádból hallom először olyan

mint egy jégkrémmárka Az ország belsejében

 

az oldalára dől egy táj A Hold helye két-három

vélemény között van akár egy almának a kosárban

 

Mellette dió navigációseszközök a sötétség peremén

miközben így álldogálunk várakozva a halálra

Balaton-abszint

A reggeli nap üvegbe vonta a tavat

türkiz opálos magasfényű

 

A költészet zöld tündére

inni hívott

 

Balaton Balaton Balaton Így vert a szív

míg biciklivel a dombra

 

fölkapaszkodtam és nem volt nálam víz

Aztán esni kezdett és kinyújtottam

 

a nyelvem mint egy légykapó hogy

elfogjam a tájat mely emlékké akart válni

 

és verset követelt Az erdő folyékony

zöldjében a szavak megfulladtak

 

Egy üvegben összegyűjtöttem a keveréket

és mint értékes nedűt hazavittem a tavat.

A strandon

deszkákból ácsolt kabinok

a magyar versek partjain

 

Salvatore Quasimodo állt nem messze

Tagorétól Mi egy teraszon ültünk kilátással

 

a kikötőre A jachtok árbocai mint túlméretezett

nyakkendőtűk A szél zörgette őket

 

hangjuk mint a tehénkolompé A Balaton zöld volt

mint egy legelő amiért magas hegyekről

 

kezdtünk beszélni mintha a gondolkodás

magas hegyekről ereszkedne alá

 

Senkisem merészkedett a tóba körülötte

az erek hálózata villódzott mint egy sétány

 

csupa versből A számlát a pincér

úgy nyújtotta át mint egy nedves kendőt

Balatonfüred

A sétányon a madarak biciklin

üldözték tollaikat

 

a föld vasoxidja tetovált rájuk mintát

Minden fordítás volt A beszéd

 

az úszás és ahogy az ásványvízforrások

kockás siklókkal játszottak

 

Mi átengedtük magunkat a szőlőszemek

szívkórházának míg az erdő be nem tette

 

a lábát belénk miként a tizennyolcadik századi

épületek telis-tele turistákkal túl szűk báli ruhákban

 

Blaha Lujza nyári rezidenciáján leestem

a székről és daloltam a fájdalomtól

Veszprém-próza

Mit jelent ha az érsek fehérre meszelteti

a Bazilika freskóit?

 

Európa kulturális fővárosa Még a szelet is

felújították zárva volt amikor 

 

meglátogattam a várost Voltak szép

pillanatok is De csupa olyan emberrel

 

találkoztam akik már régen éltek ott

Jaan Malin versei
Lengyel Tóth Krisztina fordításában

Suhteselgus

Ma ei taha olla näiteks puu vari,

vaid eelistan olla seesama varjuga puu,

kes suvel püüab päikesekiiri.

Nojah, natuke olen ka see muld,

millest igatsetud puu ja mitmed teisedki

saavad oma toidu, saavad oma toe.

Puul oleks mullast üsna vähe saada,

kui seal ei müttaks ringi vihmauss

ega mädaneks õunad, lehed, puutükid jm.

Nii et mul on õige mitu põhjust armastada

lehti, õunu, puutükke ja eeskätt vihmausse.

Jah, ma tahan olla see

esmapilgul tähtsusetu, kuid tegelikult

kõige aluseks olev muld

ja sellest taevasse küündiv ilmapuu

Su jalgade all,

mis alles hetk tagasi kontsasid kõpsutasid,

nüüd aga keskendunult tantsus ujuvad.

Elu on üllatus. Ma armastan Sind.

Aja kõla

Middlesbrough' elu juhib Saatana sõrm

(keegi pole seda näinud, mistõttu me ei tea,

kas see on kange ja karvane või mitte).

Küll aga võime kinnitada, et see on sirge,

jumalikult sirge.

Elu läheb aina ilusamaks, lõbusamaks ja kultuursemaks.

Üsna varsti hakkab kollaste lehtedega linnavalitsus

oma neljapäevaseid, kodututele avatud koosolekuid

korraldama ajaloolises, eeskätt tsirkust pakkuvas ööklubis “Imperiaal”.

Linnavalitsuse all keldris hakkavad puhuma

naturaalsed muutuste tuuled, mis kindlasti pole plastmassist.

Muutused ulatuvad teisele poole raudteed,

140-aastase raudsilla alt läbi

boheemlaste parki ja seal servas asuva endise linnavalitsuse hoone torni.

Muuseas. Kell seal tornis näitab ikka veel õiget aega –

aeg läheb, aga näitaja jääb.

Kasvõi nähtamatuna.

 

Needsamad muutuste tuuled

puhuvad siili soengu sassi,

sajandivanuse surnuaia siledaks,

sihvaka torni seierituks.

Sadamahoovi hooned haihtusid Sherwoodi metsadesse,

järele jäi vaid kõhedust tekitavalt selge müür,

ümarkantsete ovaalsete akendega müür,

mille ühes suunurgas istub hullumeelseks

tohletanud, muigavalt vaikiv troll.

See sell istub ja teda rõõmustab, et jalkafännid

laulavad traatides.

Sadadada

illalla ollalla

trillalla-trullalla

pillalla-pullalla

krillalla-krullalla

 

masteri vOOOOO

kasteri kOOOO

nasteri nOOOO

 

dibidabi DA-DA-DAA

gibi-gabi GA-GA-GAA

bibi-babi BA-BA-BAA

sibi-sabi SA-SA-SAA

 

DIN-DAN-DI DA-DAA

GIN-GAN-DI DA-DAA

VIN-VAN-DI DA-DAAA

U-GAN-DI DA-DAA

 

balder vahendi hõk-hõk rii

sumise tummise supisse sii

sse sääred kui portselankäsi

põsakil emaselt nõnda ei väsi

muse vastu löödud haav

pole oluline millist värvi saav

kääne peaks sulle homme vastu

tulema – nii madalale tema küll ei lasku

 

seee silllm

         illlma

         milllleta

viiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiin

siiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiin

 

                     kardiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiin

                              illlma

                              milllleta

          paistab ruloooooooooooooooooooooooolur batsiap

[Sinu vaikust mina iialgi ei püüa...]

Sinu vaikust mina iialgi ei püüa

kinni. Kordan vaid üht põgenevat nime.

Enda sündimisest püüab lahti saada

väike värvuke – too rõõmuks koorund kera.

 

Tuled aknale ja toksid ärevuses.

Üksnes elu andev hoolivus Su paneb sädelema.

Vaatan oksalt seda vaikset sügismängu

ning puistan Sulle elutungil seemneid.

Lombisurr

ten pirimaotu veeri,

lestuurita korneeri!

ten piri ...sse lom pirru

           virisse lom virru

           pirisse lom pirru

           kilisse lom killu

           vilisse lom villu

           sirusse lom sirru

           tirusse lom tirru

 

punder ükskümmend üks

punder kakskümmend kaks

punder kolmkümmend kolm

punder allatoonus all!

 

          sombmelde sombun krigivenes keigonyt

          melles tahete, handules tahete.

          varhostulim kurbu – mestollet munde.

          je kylge dusmyllel pinde va heter!

Armumisest pääle

Madalikul kohtusime

siis, kui hakkas soojaks minema

Merre minekuni oli veel aega

Peagi läksime hiliskevadisse kellukasse

mis polnud veel korralikult õide puhkenud

 

Jah, me kohtusime

kusagil kevade lõpupoole

kus, seda ma teile ei ütleks

Kui poleks mainitud madalikku

seda küsimatult üksikut ja õnnelikku

saarekest MEIE MERES

 

Sinule saadan suudluse

meie ühtivalt süüdiva suudluse

mille süü on nii õnnelik

kaunis ja õnnelik –

et … ah, Sinu soojus,

meeletu(se) soojus

kustutab tule ja vaatab taevast

toda muhklikku taevast

millesse upume mõlemad

 

Lamame siis kohe-kohe õitsema puhkevate

kellukatega (kas ka tolmukatega?)

mere põhjas kõikuvate siilikute vahel

vaatame teineteisele otsa ja

(kui me just ei maga)

kõhistame veskiliste tobedat naeru

[Olla elus]

Kas ootate aastat 1956?

Seda meeleheitlikku julgust.

Seda südamete avamist.

Toona küll lämmatati,

aga lootkem, et see ei kordu.

Kas Budas laulab lõoke nii,

et seda kuuldakse Pestis

ja ka Balatonfüredis

ja mujalgi maailmas?

Kirsid naeravad

ja kutsuvad kaasa,

sest õhk hõiskab igal aastal

ja mitte üksnes kevadel.

 

Sünnitakse, kasvatakse ja ollakse õnnelik

ka sellest hoolimata,

kas ümbritseb mets, asfalt või pori.

Rõõm sellest ilusast päevast.

Julgus olla vaba ja tahta jääda

tulevikku.

Viszonytisztaság

Nem akarok lenni például árnyéka egy fának,

lennék inkább maga az árnyas fa,

aki nyáron napsugárban fürdik.

Hát, igen, kicsit a föld is én vagyok,

amiből a vágyott fa és sok másik is

kapja táplálékát, kapja támaszát.

A fa sok mindent nem kaphatna a földből,

ha nem araszolna benne itt-ott giliszta,

vagy nem rothadna alma, levél, fadarab stb.

Így hát számos okom van szeretni

levelet, almát, fadarabot, és főként a gilisztát.

Igen, ez akarok lenni,

az első látásra jelentéktelen, de valójában

mindennek alapját adó föld

és az ebből égbe nyúló világfa

a lábaid alatt,

mik az előbb még tűsarkon kopogtak,

most meg már elmerülten úsznak a táncban.

Meglepetés az élet. Szeretlek.

Az idő hangzása

Middlesbrough életét a Sátán ujja irányítja

(senki sem látta, így aztán nem tudom,

hogy merev-e, s hogy szőrös-e vagy sem).

De azt megerősíthetjük, hogy egyenes,

istenien egyenes.

Az élet egyre szebb, egyre vidámabb és egyre kulturáltabb.

A megsárgult papíros városi önkormányzat a hajléktalanok előtt nyitott

csütörtökönkénti üléseit nemsokára már a patinás,

főként cirkuszt kínáló éjszakai klubban, az Imperiálban rendezi.

Az önkormányzat alatti pincében fújdogálni kezdenek

a változások természetes szelei, biztos nem műanyagból vannak.

A változások elérnek a vasút túloldalára,

át a 140 éves vasúti híd alatt

el a bohémparkig és a szélén a hajdani önkormányzati épület tornyáig.

Apropó. Az óra ott a toronyban még mindig a helyes időt mutatja –

az idő megy, de a mutatója marad.

Akár láthatatlanul is.

 

A változásoknak ugyanezek a szelei

összeborzolják a sün frizuráját,

kisimítják az évszázados temetőt,

elmutatótalanítják a sudár tornyot.

A kikötőcsarnok épületei fölszívódtak Sherwood erdeiben,

csak az iszonyú világos fal maradt belőlük,

lekerekített ablakaival a fal,

melynek szája sarkában ott üldögél egy őrületbe

fásult, somolygón hallgatag troll.

Ez a koma csak üldögél, és örül, hogy focidrukkerek

énekelnek a szélfútta drótokban.

Századada

illalla ollalla

trillalla-trullalla

pillalla-pullalla

krillalla-krullalla

 

maszteri vÓÓÓÓÓ

kaszteri kÓÓÓÓÓ

naszteri nÓÓÓÓÓ

 

dibidabi DA-DA-DÁÁ

gibi-gabi GA-GA-GÁÁ

bibi-babi BA-BA-BÁÁ

szibi-szabi SZA-SZA-SZÁÁ

 

DIN-DAN-DI DA-DÁÁ

GIN-GAN-DI DA-DÁÁ

VIN-VAN-DI DA-DÁÁÁ

U-GAN-DI DA-DÁÁ

 

balder eszköze hök-hök gee

reblyézzük sűrű levesben bee

lé lábszárak mint kéz porcelánk

önyöklő nősténytől így el ne fár

adtság ellen ütötte seb

mindegy is hogy lesz színesebb

eset ha kéne holnap szembe

jöjjön – ilyen mélyre nem süllyedne

 

eeez a szemmmm

            ammmi

            néllllkül

viiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiszek

iiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiitt

 

                    függööööööööööööööööööööööööööööööny

                               ammmi

                               néllllkül

          kilátszik a rolóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóólor a kizstálik

[A Te csöndedet én sohasem fogom...]

A Te csöndedet én sohasem fogom

el. Csak ismételgetek egy menekülő nevet.

Saját születésétől próbál szabadulni

az apró verebecske – örömmé kikelt gombóc.

 

Odajössz az ablakhoz és kopogsz izgatottan.

Csak az életadó gondoskodástól ragyogsz föl.

Nézem ezt az néma őszi játékot az ághegyről

és életigenlés-magot szórok Eléd.

Pocsolyszurr

ten bőgőkígyátlan véri,

lesztúritta kornéri!

ten piri ...be lam pirru

           viribe lam virru

           piribe lam pirru

           kilibe lam killu

           vilibe lam villu

           siruba lam szirru

           tiruba lam tirru

 

kapuc egyincegy

kapuc kettinckettő

kapuc harminchárom

kapuc altónincaltón

 

          felhümelde felhődöm csikorgoroszban kejgonütt

          millban akertek, handulban akertek.

          varhoszjöttim szomor – mesztvagyva tojde.

          es hozzá düszmüllön pindevét heter!

Miután beléd szerettem

Völgy mélyén találkoztunk

amikor kezdett melegedni az idő

A tengerben fürdés még odébb volt

Rögtön bementünk egy későtavaszi harangvirágba

ami még ki sem nyílt rendesen

 

Igen, akkor találkoztunk

valahol tavasz vége felé

hogy hol, azt Önöknek nem árulnám el

Ha nem említtetett volna meg a völgy

ez a háborítatlan remetelak és boldog

kis sziget a MI TENGERÜNKBEN

 

Csókot küldök Neked

az egyesítő büntethetőség csókját

melynek bűne oly boldog

gyönyörű és boldog –

hogy... ah, a meleged

az eszméletlen meleged

(az eszméletlenség melege)

kioltja a tüzet és nézi az eget

a göröngyös eget

amibe beléfúlunk mindketten

 

Heverünk hát a már-már mindjárt kinyíló

harangvirágokkal (a porzóikkal is?)

a vízfenéken tántorgó tengerisünök között

nézünk egymásra és

(ha éppen nem alszunk)

mint a molnárlegényes dalban

nevetgélünk sután

Bátorság

1956-ra vártok?

Arra a kétségbeesett bátorságra.

Arra, hogy megnyíljanak a szívek.

Akkor elfojtották,

de reméljük, többet ilyen nem lesz.

Úgy énekel-e a pacsirta Budán,

hogy meghallják Pesten is,

és Balatonfüreden is

és máshol is a világban?

Nevet a cseresznyevirág

és hívogat,

mert ujjong a levegő minden évben,

és nem csupán tavasszal.

 

Az ember megszületik, felnő és boldog,

függetlenül attól,

mi veszi körül, erdő, aszfalt vagy sár.

Öröm, hogy ilyen szép ez a nap.

Bátorság szabad lenni, és akarat megmaradni

a jövőnek.

Antonio Rivero Taravillo versei Imreh András fordításában

El timbre

El timbre está sonando: alguien que llama

a la puerta de casa de mis padres

(la hija de los nuevos propietarios,

la vecina de arriba, el panadero...).

 

El timbre está sonando, pero dentro

los muebles son distintos, y las lámparas.

Mis hermanos y yo no lo oímos,

jugando en el balcón hoy más remoto.

 

El timbre está sonando. A la mirilla

no acuden nuestros ojos. Un extraño

corre por el pasillo hasta la puerta

a abrir al otro extraño que ha llamado.

 

El timbre está sonando. Reverbera

en esta habitación a tres kilómetros

treinta años después. Alguien que llama

e ignora las mudanzas, las arrugas y grietas.

 

El timbre está sonando en esa puerta

que lleva a la salita de mi infancia.

Y mi padre no sabe, en su despacho,

que hoy tampoco hice los deberes.

Las secuoyas

             I

Bajas por el sendero que te deja

ante sus troncos gruesos, las columnas

del templo que sostiene un universo

en que el bosque era al tiempo altar y dioses.

En el fondo del valle, en otra era

árboles que habitan la memoria.

 

Éste brotó cuando Héctor

fue ocupando sus pies en los hexámetros;

aquél cuando en Judea un niño vino

para al cabo abrazarse a otros leños;

el más joven tiene la edad

del oro en las vidrieras góticas o el oro

acuñado en monedas que un día

jarcias compró para Colón y hombres.

 

Uno, derribado, es un grito

de raíces torcidas; otro, a horcajadas, un pórtico

que atraviesa un camino.

En el fondo del valle, en otra era,

todo aquí tiene otro compás y otra escala.

 

             II

Subiendo por la senda que te aleja,

a la vuelta regresas jadeando

como un animal que en minutos pasa

de pez a anfibio, y de éste a hombre,

y aún no le obedecen los pulmones.

Una navaja

Aquella navaja automática

que en el cajón guardaba

de adolescente

 

nunca hirió a nadie sino a mí,

mis sueños de violencia exasperada.

 

Hoy quién sabe dónde estará,

mas todavía

se abre en el recuerdo,

con vigor su resorte.

 

Su hoja me refleja, incruento espejo

del tiempo que apuñala la memoria.

 

Camaleón de acero,

se vuelve del color de lo olvidado.

Libro de Kells

Apenas si cristiana esta belleza,

labor de lacería, largas líneas

cruzándose infinitas en la piel

de un carnero muerto en el otoño.

La mayúscula inmensa que muerden las panteras,

serpientes que se enroscan a lo largo del asta,

los trazos insulares, el hermoso alfabeto

que nombra cada letra con el nombre de un árbol.

 

Si no creo en tu Dios, viejo copista,

creo en lo divino de tu arte.

 

Casi un haiku

¡Cállate, trueno,

que asustas a mi gata!

 

(Y el trueno ése

no sonó más)

 

Soy

Sólo soy

un perro que solloza por ser hombre,

un blanco al que no apunta dardo alguno,

el lecho de un río desecado,

un pueblo del que ya emigraron todos

y el cierzo ulula y lame sus esquinas.

 

Un pueblo del que ya emigraron todos

y pronto perderá hasta su memoria

cuando el último nativo —ya muy lejos,

rodeado de viuda, de hijos, de amargura—

se lleve su recuerdo a los terrones.

 

Que no son

Por unos cuantos versos memorables

hubiera dado todo: día y noche,

mi alma —si la tengo—, mi fracaso,

los años y su mísero durar.

 

Por unos cuantos versos memorables

que no son estos versos.

De un bestiario

No, los versos

no son las rayas del tigre,

tan hermosas.

Ni tampoco,

los colmillos.

 

Son las tensas

líneas que unen sus ojos

a la presa

la fracción de segundo

previa al salto.

 

La poesía siempre

es el hambre,

el deseo.

 

Nunca la carne que sacia.

Rito de iniciación

En La Rama Dorada, Frazer no comenta

nada sobre este rito de pubertad, en mí cumplido

ya en la madurez aletargada:

tomar unas cervezas con mi padre,

solos los dos, hombro con hombre

que a fin de resolver sus diferencias

hacen coro al pedir la última ronda.

Ligeramente ebrio, a los treinta y cinco años,

al lado de este otro hombre maduro

hoy me he hecho adulto por el rito

de un poco de lúpulo y la embriagadora fuerza

que da el viril cariño de abrazarnos

cuando ayer mismo hubiéramos podido

tumbarnos a sonoros puñetazos.

El baño

En el dorado mar entraste,

y azul, entre la espuma de las olas.

“Báñate conmigo,” dijiste.

 

Rechacé tu invitación: prefería

contemplarte en la boya de tu pelo,

los pequeños delfines de tus pies,

las movedizas islas de tus hombros,

 

y, lejos, desde la playa, escribir

un poema que hablara de mi cuerpo

nadando junto al tuyo, sal y agua

disueltos en un puro mediodía.

 

Bañándonos los dos, pero en el verso:

esta felicidad más perdurable

donde no baja el sol ni la marea.

De senectute

Envejecer no es verte en el espejo

y hallarte las arrugas en el rostro:

hacerte viejo es ver los arañazos

que marcan a los seres que quisimos          

y todo cuanto un día emocionaba               

ahora ya del todo indiferente.

Las arrugas del alma son más hondas

que surcos en la piel. Mucho más blanca,

la nieve en la ilusión que en el cabello.

Aún la mano es fuerte, mas no encuentra

ya nada que los ojos ambicionen.

                       

Envejecer es esto:

que muera el corazón sin que se pare.

Palabra en el tiempo

La vida es un bostezo entre dos siestas,

el vuelo de un pájaro alcanzado

por el plomo del tiempo,

la gota en el fondo de un vaso

que otro antes bebiera.

La vida es ese globo que se escapa

de la mano de un niño y sigue al cielo,

un punto de color, más y más lejos,

al que llamabas tuyo.

Nada tiene el durar que le pensamos,

y si hablo de lo que tengo más cerca,

lo que apenas conozco de tan breve,

mi vida se limita a las tres horas

que tardas en leer mi poesía.

A csengő

Megszólal a csengő: a szüleim

lakásánál álldogál valaki

(az új tulaj lánya – nincs nála kulcs –,

a fenti szomszédasszony vagy a pék…)

 

Megszólal a csengő, de odabent

mások a bútorok, mások a lámpák.

Nem hallják a testvéreim és én sem –

játszunk, a ma már messzi balkonon.

 

Megszólal a csengő. Nem nagyítódik

szemünk a kémlelőben. Idegen

szalad keresztül az előszobán,

ajtót nyitni egy másik idegennek.

 

Megszólal a csengő. Hallatszik itt is,

jó három kilométerrel idébb

és harminc évvel. Valaki becsenget –

nem tud költözködésről, ráncokról, repedésről.

 

Megszólal a csengő gyerekszobámban:

a fal túloldalán, a dolgozóban

apámnak fogalma sincs, hogy ma sem

készültem el a házi feladattal.

A szikvóják

                             I

Lemész az ösvényen az óriási

törzsekhez – egy templom oszlopai,

egy univerzumé: benne az erdő

oltár volt és istenek kórusa.

Fák – egy másik korszak itt hagyta őket,

memóriánk völgyébe belenőttek.

 

Ez akkor volt magonc,

mikor Hektór hexameterre lépett;

amaz mikor egy júdeai férfi

egész másfajta fára tárta karját;

a legkisebb is egyidős

a gótikus üvegek aranyával

vagy a tallérokéval, amikért

vitorlát, kötelet és embert vett Kolumbusz.

 

Kidőlt az egyik: most göcsörtös

gyökérsikoly; a másik viszont az országút fölött

széles terpesszel hidal át.

Fák – egy másik korszak itt hagyta őket,

másfélék az arányok, és egész más a lépték.

 

                              II

Felmész az ösvényen az óriási

fákkal hátad mögött és úgy lihegsz,

mint egy állat, aki percek alatt

lett kétéltű, abból meg ember –

tüdeje még rakoncátlankodik.

Rugós kés

Az a rugós kés

kamaszkorom

fiókja mélyén

 

soha nem tett kárt semmiben,

csak az álmaimat vérezte össze.

 

Ki tudja, hol lehet most,

de az emlékeimből

néha kipattan

a régi indulattal.

 

Pengéje az eltűnt időt kioltja,

vértelenül sejlik fel benne arcom.

 

Acélkaméleon,

színe a feledésé.

Kellsi kódex

Nem igazán keresztény ez a szépség:

küzdelmes kezek kalligráfiája,

filigrán vonalak vargabetűi

egy ősszel letaglózott borjú bőrén.

Óriás iniciálét tépázó párducok,

hosszú dárda vasán tekergőző kígyók,

tipikus ír vonások, egy ábécé betűi:

Akác, Bükk, Cserszömörce, Dió, Eperfa, Éger.

 

Vén kódexmásoló, nem hiszek istenedben,

de azt hiszem, a műved isteni.

Majdnem haiku

Kussolj, mennydörgés,

megrémiszted a macskám.

 

(És a mennydörgés

abbamaradt.)

Ennyi

Ennyi vagyok:

emberi testben nyüszítő kutya,

céltábla egy rég bezárt vurstliban,

kiszáradt folyó szikes, poros ágya,

végleg elnéptelenedett falu –

utcáin hidegnyálú szél süvölt.

 

Végleg elnéptelenedett falu,

még emlékezete is elenyészik,

amikor legutolsó szülötte majd – az özvegy

és nekikeserült gyerekei körében

idegen földbe takaríttatik.

Nem ezekért

Néhány emlékezetes verssorért

adtam volna mindenem: éjt, napot,

a lelkem – már ha van –, bukásomat,

az ólomlábon járó éveket.

 

Néhány emlékezetes verssorért –

nem ezekért.

Egy bestiáriumból

Nem, a verssor

nem a tigris csodaszép

csíkja.

Sőt nem is

a tépőfoga.

 

Hanem a szeme

és az áldozat közötti

magasfeszültségű vezeték,

századmásodperccel

az ugrás előtt.

 

A költészet mindig