Ija Kiva versei
Vonnák Diána fordításában
поки я спала бузок відчинив мені вікна
хто б міг подумати що і весна приходить як злодій
щоби вкрасти холодний піт снів про війну
які пахнуть завжди сухою сливою пам’яті
злива вкривала вузькі плечі варшави
як посивіле волосся матері мені голову
а сірі ворони співали ранковий псалом
пробиваючи в сутінках отвори для любові
час завмирав у долонях скляною рибою
і не хотів вислизати; гра цього разу була в піддавки
але я все одно програвала і йшла безкінечно кудись
плутаючись у вулицях як в словах споріднених мов
бачила як монахи годують безхатченків помаранчами
це було схоже на великий дитячий будинок
де богородиця ділить на дольки один на всіх м’яч
яблуко дня котилось алеями парку
де щасливі жінки робили птахам фотографії
а світло пильнували колиски тюльпанів
квітка озера набирала у рота качок з каченятами
і випускала на волю як запилений сонячний промінь
поки каштани ці старі диригенти європи
репетирували прощальну симфонію гайдна
однак з тихою музикою травневих дрібниць
прощатися не хотілося; так, довго стоячи біля річки,
стаєш плинним небом її каламутного дзеркала
і кидаєш в воду гостре каміння думок
щоби згодом до них повернутися
квітучим бузком її берегів
2021
вісім років казати: в мене вдома війна
щоб нарешті прийняти: мій дім - це війна
її потяг повільний зі сходу на захід країни
у якому смерть життя перевозить
ніч заходить у землю судомами квітів змарнілих
і лягає в роти нам гнилими зубами мовчання
наша мова тепер - волонтерсько-біженський чат
у якому сирени співають пісень Одісею
наша пам'ять тепер - брудна вишиванка свободи
її довга хода від серця до серця
13.03.2022
встати Марії на плечі щоб побачити місто
його довгу мов шия єврейки історію
яку вигнали звідси майже сто років тому
– і тому ми такі безсилі перед словами –
чуємо море і не бачимо моря
а риби з людськими обличчями
ділять дільниці часу як шматки пірога
тут би сказали – руського –
але нам дістався горілий
тож різниці немає
і ми входимо в пам’ять як у підземний колодязь
у якому матінка Вісла дитя понесе
а ми так втомились від темряви
що й по смерті не будемо знати свій колір очей
він насправді рудий – суміш цегли й ханукального світла –
але хто розповість це якщо наша мова – квітуча вода
двостороння як безліч разів перешитий сюртук
що і спати не вийде і в люди не вийдеш
та й що скажуть вони коли таких нас побачать
– сиротинець пташиний який літати не вміє
але ми стоїмо на цьому окрайці землі
як паперовий літак легені якого заснули
і наш сон – це каміння
з якого сходи уяви ростуть
як любов у іржавому оці голки
2021
[біженці. театр]
першу ніч у безпечному місті – так ми кажемо про захід країни –
ти проводиш на підлозі театру мов реквізит
до війни яку можна дивитись у вільному доступі
відразу в усіх очах переляканих на смерть тварин
[ви ще встигаєте купити квиток у перший ряд третьої світової –
писав напередодні великої повені відомий західний журналіст]
світло падає добре
і світ встигає побачити бруд у тебе під нігтями
і ще довге не стрижене з польщі волосся
яке потріскує єврейськими гілками родоводу
коли крейда добра креслить на ньому хрест
а манікюру в тебе немає – вісім років як його не було –
і коли ти читаєш «це за ту жінку з бучі»
(шкільні вчителі розкажуть про цю фотографію?)
під чиїмось садочком вишневим на пещених пальцях
то питаєш в червоної фарби: чи їй не соромно за це порівняння
але нам мов нарцисам у бабусь на зупинках
тепер ніколи не соромно бути й не бути
гіркими цибулинами дерев що ростуть на узбіччі історії
це за кілька днів ти йтимеш проспектом свободи (це не метафора)
щоби кинути всі віщі сни на підлогу чоловічої перукарні –
але це не рятує: мов божевільний з лезом туги під нігтями
пам'ять водить тебе запиленим полем з мертвими картоплинами –
таким довгим що ти і в дітей бачиш землю замість очей
а нині ти лежиш на підлозі театру мов реквізит
і здригаєшся від дзеленчання трамваїв –
цих цивільних півчих у хорі військової авіації
і не можеш вийняти віск з вух любителів сучасної музики
12.04.2022
за часів другої світової війни
у моїй школі в донецьку
лікували поранених
за часів другої російсько-української війни
у моїй школі в донецьку
поранено вчителів
«навіть за нацистів такого не було»
кажуть люди важкої фізичної праці
про вісім років життя під землею
навіть за нацистів мій прадід-єврей
мав шанс врятуватися в окупації
під вимкненим шахтарським ліхтариком сонця
вісім років цукерку життя
окуповане місто моє
чавило між жорнами висохлих щік
аж зубів не залишилось
цукру немає
і солі немає
і водички питної немає
немає навіть водички технічної
лише кров вчителів учорашніх на шкільних партах майбутнього
навіть за нацистів такого не було
у моїй школі в донецьку
04.06.2022
забуваю як думати рідною мовою
кажу – відійди від мене не знаю тебе
белькотіння твоє – мов хижий бур'ян –
вгризається в землю мою
червоним квітом війни
збіжжя пам’яті палає в горлянці
сила слів твоїх стає полем насилля
довгим мов відірваний річки рукав
у якому ховається смерть
бий мене по щоках – правій і лівій –
я не зможу пробачити дике мовчання твоє
вбивай в мене ікла свої – гострі як біль –
не дочекатись тобі мого крику
шахта дитинства більше не є укриттям
мовби шия зів’ялої квітки
стирчить між зубів історичних книжок
я зашиваю грубими нитками рота тобі
щоб говорити
щоб ніколи вже не говорити
31.07.2022
час кошмарів надходить – так починається серпень –
страшніших за діряву ковдру війни
чи легших за кавунову скибку дитячої усмішки –
не розгледіти звідси у жоден військовий бінокль
не бачу на чому стою –
лише падаю в сон
падаю в сон
падаю в сон
падаю в сон
в лихе сновидіння закільцьоване в дубі найближчого парку
так парко сьогодні – говориш –
і розчиняєшся в темряві воєнних новин
що довкола шиї звилися чорною стрічкою
я ж кажу – мені холодно – я хочу спати
весь час хочу спати
весь час хочу спати
весь час хочу спати
наче війну можна вбити душною подушкою дрімоти
і виймаю кошмар зі сну незнайомця
наче ніж із кишені пробачення
і кров не болить
лише падає
падає
падає
падає
сльозами українських садів
серпень 2022
можна було б назвати це старістю
якби не відбитки на люстерку
цей багаторазовий офортний друк
кожного дня незнайоме зображення
оздоблене родимками і ластовинням
позиченими в інших культур
хлопчик чи дівчинка
батько чи мати
вилітають з вологих очей
пожовклими фотографіями
після чергової трагедії
ми лоскочемо вітер паперовими крилами
як українські бусли
подовгу лежимо в урвищах
катаючи солоні грудки землі
в ротах зашитих нитками болю
годуємо гіркі води історії
підземним молоком замовчування
ось метро їздить моїми судинами
рятуючи вигуки пасажирів
не проявлених у плівці часу
схлипи заліза б’ються о горло
побрязкуючи між зубами
крихкими їхніми пломбами
2019
що сказали б ми про цю жінку
з усіма її щоденниками
зі спаленими від свічок віями
янгол накреслив вже у небі віконце
вініловий дощ дитинства завів першу пісню
вона заправляла в спідницю коханців
так ніби в кульбабовому раю не буває вітру
так ніби скло — найніжніше у світі взуття
що ми знаємо з її біографії
(в щоденнику про це ні слова):
солдати чергової непереможної армії
викрутили тіло її як брудну ганчірку
й вбили батька, який хотів пояснити,
що в їхньому домі не ходять у чоботах
янгол призначив день гніву
і сховав її долю під білою скатертиною
всі листи її починались одними словами:
коханий, прийди і врятуй мене
від нестерпного червоного світла
витягни голки мені з очей
зламай мені руки і ноги
аби я не ганьбила родину
я прицвяховую тіні мовчання
до тіла битви з самою собою
щоб уникнути зайвої крові
а вона все одно тече і тече
я — терня
i am fool to want you
all you need is love
you give me fever
2020
переміщуючи власне лице шахівницею смерті
стаєш безголовим вершником пам’яті
носиш двійко ключів – від дому і дому –
як двійко очей заліплених воском вишневого квіту
ходиш із хрестиком до шиї примотаним
брудною ганчіркою порожніх життів
і дивишся на великий цвинтар історії
як в дзеркало річки в яку входиш двічі
+
+
+
+
+
+
+
щоб знов потонути
02.05.2022
так розрослася шипшина у цьому місті
що в темряві від загрози не відрізнити
тихо торкаєшся ніжності – кров простромлює горло
падаючи під ноги вишитим з болю серцебиттям
тінню тіней що непомітно виколюють очі
пісні троянд осипаються квітками снігу
і застигають в червоних горщиках здичавілості
наче лють – хліб наш щоденний – на піднебінні
так крик стає ремеслом
а поезія – теслею
кущ стає деревом
а гілки – гачками колючого дроту
і всі разом чіпляються за повітря
як птаха крилом за краєчок свободи
хапають материнську грудь грудневого неба
немовби не хочуть приймати це переродження
як діти любові з полишеного раю
шипшина тим часом продовжує оповідь
12.12.2022
сидимо у темній кімнаті
спина до спини
тінь до тіні
обручку сонця перекручуючи по колу –
немовби освідчуючись у любові
а коли пальці і руки і рухи нам зраджують –
тепло обіймає наче дитя
вдивляємося в страх темряви
ніби…
(повітря хапає за горло –
і метафори змокрілий сірник
кришиться наче хліб)
…війна – це гра у перегляди
ця ґвалтовна втрата звички до мови –
срібне серце що б’ється на шворці
про яке кожен думає: щось ми загубили
15.01.2023
пам'ять стає сухою як трава в саду літа
(повітряна тривога в більшості областей україни)
я провертаю ключ у поламаному замку
і двері в минуле зачиняються
простір десь там на сході всередині мене
заростає бур’яном небезпеки десь тут і ніде
провалитися в терикон – улюблена лякалка з дитинства
(увага всі в укриття)
що ви зараз відчуваєте
питають чи не в кожному інтерв’ю
кригу krieg
розочкою донбасу порізане горло
скло вкраденої молодості в руках і ногах
ці красиві метафори – криве дзеркало літератури
я не можу згадати
що відчуваю
(увага відбій повітряної тривоги)
і виношу себе за дужки
11.06.2022
míg aludtam az orgona benyitott az ablakon
ki gondolta volna hogy tolvajként jön a tavasz
hogy lelopja a háborús álmok hideg verejtékét
mindig aszaltszilva-illatuk van
égszakadás takarta be varsó keskeny vállát
mint anyám megőszült haja az én fejemet
szürke hollók énekeltek reggeli zsoltárt
és a szeretetért átlyuggatták a szürkeséget
a tenyeremben üveghalként fagyott meg az idő
és nem akart kicsúszni; ez a játék épp arról szólt hogy oda-vissza
adogattuk de így is veszítettem és elmentem máshová
végtelen elveszve az utcákban mint a rokon nyelvek szavai közt
láttam ahogy szerzetesek hajléktalanokat etetnek naranccsal
olyan volt mint egy hatalmas gyermekotthon
ahol a szűzanya osztja el a sok gyerek között az egyetlen labdát
a nap almája átgurult a park ösvényein
ahol boldog nők fényképezkedtek a madarakkal
és tulipánok bölcsői ringatták a fényt
a tó virága a szájába gyűjtötte a kacsákat a fiókákkal
és napfényoszlop porszemeiként engedte őket szabadon
míg a gesztenyék - európa vén karmesterei -
haydn búcsúszimfóniáját gyakoroltatták
de a májusi apróságok csöndes zenéjétől
nem akaródzott elbúcsúzni; ha elég soká állsz a folyó mellett
folyékony egévé felhős tükrévé válsz
és gondolatok éles köveit hajítod belé
hogy majd később visszatérj hozzájuk
az orgonavirágos partokhoz
2021
nyolc éven át mondogatni: otthon nálam háború van
hogy végre elfogadjam: ez a háború az otthonom
vonatútja lassú keletről nyugatra halad az országban
amelyen a halál utaztatja át az életet
az éjszaka elherdált virágok görcseivel érkezik
elfekszik szuvas fogaival elfekszik a szánkban a hallgatás
a nyelvünk most önkéntes- és menekültcsevegés
melyben a szirénák Odüsszeusz dalát éneklik
az emlékezetünk most a szabadság mocskos népviselete
az ő hosszú sétája szívtől szívig
2022. 03. 13.
Mária vállára állni hogy jobban lássuk a várost
a történelmét mely hosszú mint a zsidólány nyaka
akit majdnem száz éve üldöztek el innen
– hát ezért vagyunk ilyen védtelenek a szavak előtt –
halljuk a tengert de nem látjuk a tengert
csak az emberarcú halakat akik
úgy darabolják az időt mint a pirogot
itt tehetnénk hozzá hogy orosz pirogot
de megégett
így ez már nem számít
alábukunk az emlékezetbe mint egy földmélyi kútba
ahol Visztula mama várja gyermekét
úgy kimerültünk a sötétségtől
hogy még a halálban sem emlékszünk a szemünk színére
– valószínűleg vörös: tégla színe keveredik a hanuka fényeivel
de ugyan ki mondja meg, ha egyszer az nyelvünk virágzó víz
ha kifordítható mint a számtalanszor foltozott kabát –
hogy aludni sem tudunk és emberekkel sem futunk össze
mit mondanak majd ha ilyen állapotban látnak
madaras árvaház ahol még repülni sem tud senki
de mi majd állunk a föld szélén
mint egy alvó tüdejű papírrepülő
és kő lesz az álmunk
ahonnan kinő a képzelet lajtorjája
mint a szeretet a rozsdás tű fokán
2021
[menekültek. színház]
az első biztonságos helyen - így beszélünk az ország nyugati részéről -
az éjszakát a színház padlóján töltöd, mint kellék
a háborúhoz, mely szabadon hozzáférhető, ingyenes, egyszerre
nézheted minden egyes halálra rémült állat szemében
[még van idejük jegyet váltani a harmadik világháborúba az első sorba,
írta a nagy árvíz előestéjén egy híres nyugati újságíró]
jól esik a fény
és a világnak jut ideje meglátni a koszt a körmöd alatt,
és a Lengyelország óta le nem vágott, hosszú hajad,
amelyben ott töredeznek a családfa zsidó ágai,
kereszttel jelölte meg őket a jó kréta
és nincs megcsinálva a manikűröd - nyolc éve nem jártál manikűrösnél -
és amikor azt olvasod, hogy "ezt azért a bucsai nőért"
(vajon az iskolában a tanárok mesélnek majd arról a fényképről?)
valaki meggyeskertjében a fák alatt homok borította ujjak,
és te megkérdezed a piros festéktől, hogy nem szégyen-e ez az összehasonlítás
de olyanok vagyunk, mint a nárciszok a mamánál a buszmegállóban,
most már senki nem szégyen se lenni se nem lenni
keserű hagymáinkkal a történelem szélén növő fák alatt
néhány nap múlva végigmész a szabadság sugárúton (ez nem metafora)
hogy az összes prófétai álmod egy férfi fodrászat padlóján kössön ki,
de ez sem segít: mint egy őrült, akinek a körme alatt ott a vágy borotvapengéje,
az emlékezet átvezet egy poros, elpusztult krumpliföldön,
olyan sokáig, hogy már földet látsz a gyerekek szeme helyén is
és most úgy fekszel a színház padlóján, mint egy kellék,
és megborzongsz a villamosok hangjától,
- civil énekesek a katonai légvédelem kórusában -
és képtelen vagy rá, hogy a modernzene-rajongók füléből kiszedd a viaszt
2022. 04. 12.
a második világháború idején
a donecki iskolámban
sebesülteket gyógyítottak
a második orosz-ukrán háború idején
a donecki iskolámban
megsebesültek a tanárok
“még a nácik idején sem volt ilyen”
mondják a nehéz fizikai munkát végzők
a nyolc éve tartó életről a föld alatt
még a nácik idején is volt esélye
a zsidó dédapámnak hogy elmeneküljön a megszállás elől
egy kikapcsolt bányászlámpa napja alatt
nyolc év alatt az élet cukrát
megszállt városom, te,
felőrölték kiszáradt arcom malomkövei
nem maradt fogam sem
nincsen cukor
nincs só
ivóvíz sincsen
még desztillált víz sincs
csak a tegnapi tanárok vére a jövő iskolapadjain
még a nácik idején sem volt ilyen
a donecki iskolámban
2022.06.04.
elfelejtem hogy kell az anyanyelvemen gondolkodni
azt mondom: takarodj innen nem ismerlek
a fecsegésed mint egy húsevő gaz
a földembe harap
a háború vörös virágával
az emlékezés magvai égetik a torkomat
szavaid ereje csatatérré válik
hosszan terül el mint egy folyó levágott
ága melyben ott rejtőzik a halál
pofozz fel balról és jobbról üsd az arcom
nem tudom megbocsátani vad hallgatásod
vájd belém fájdalom-éles agyarad
nem kell soká várnod hogy felüvöltsek
a gyerekkori bánya többé nem óvóhely
mint egy hervadt virág nyaka lóg ki
a történelemkönyvek fogai közül
bevarrom a szádat durva cérnával
hogy beszélni lehessen
hogy soha többé ne lehessen beszélni
2022.07.31.
lidérces idő jön – így indul az augusztus –
szörnyűbb mint a háború lyuggadt takarója
vagy könnyebb egy gyerekmosoly dinnyeszeleténél
innen semmilyen katonai távcsővel ki nem látsz
nem látom min állok
csak álomba hullok
álomba hullok
álomba hullok
álomba hullok
egy rossz álomban a legközelebbi park tölgyébe csavarodva
milyen fülledt ma – mondod –
és szétoszlasz a háborús hírek sötétjében
úgy csavarodnak a nyakad köré mint egy fekete szalag
fázom – ezt mondom – aludni akarok
mindig csak aludni akarok
mindig csak aludni akarok
mindig csak aludni akarok
még a háborút is agyon lehet ütni egy szundítás fülledt párnájával
kikapom a lidércnyomást egy ismeretlen álmából
mint egy kést a bocsánat zsebéből
és a vér nem fáj
csak hullik
hullik
hullik
hullik
az ukrán kertek könnyeivel
2022 augusztus
öregségnek is lehetne nevezni
ha nem lennének azok a lenyomatok a tükrön
az a sokszor használatos rézkarcnyomat
minden nap ismeretlen kép
kidíszítve más kultúrákból átemelt
vakondokkal és fecskékkel
fiú vagy lány
apa vagy anya
kirepülnek a nedves szemekből
megsárgult fényképeikkel
a soron következő tragédia után
papírszárnyainkkal belecsiklandozunk a szélbe
mint az ukrán gólyák
hosszan fekszünk el az ormokban
sós földgöröngyöket forgatunk
a fájdalom cérnájával kihímzett szánkban
tápláljuk a történelem keserű vizeit
a hallgatás földmélyi tejével
itt halad a metró az ereimen át
menti az utasok sikoltozását
akiket nem hívtak elő az idő filmjén
vas zokogása üt a torokban
csattog a fogaim törékeny
tömései között
2019
mit is mondhatnánk arról a nőről
a maga sok naplójával
gyertyaláng-égette pilláival
már ablakot rajzolt az égre az angyal
a gyerekkor bakelitesője rákezdett az első dalra
úgy tűrte be a szerelmei ingét
mintha nem lenne szél abban a pitypangos mennyben
mintha üveg lenne a legkényelmesebb cipője
amit az életrajzából tudunk
(a naplókban minderről szó sem esik):
az épp aktuális legyőzhetetlen sereg katonái
facsarták ki a testét mint egy mocskos rongyot
és megölték az apját, aki magyarázni akarta volna,
hogy náluk a lakásban nem szokás csizmát hordani
az angyal kijelölte a harag napját
és a nő sorsát fehér abrosz alá rejtette
minden levele ugyanazokkal a szavakkal kezdődött:
kedvesem, gyere és ments meg
ettől az elviselhetetlen vörös fénytől
húzd ki a szememből a tűket
törd el kezem-lábam
ne legyek a család szégyene
a hallgatás árnyát szegezem
az önmagával hadakozó testhez
hogy elkerüljük a fölösleges vért
de az egyre csak folyik, folyik
én – a tövis vagyok
i am a fool i want you
all you need is love
you give me fever
2020
saját arcod húzod a halál sakktábláján
az emlékezés fejetlen lovasa leszel
egy pár kulcsot viszel – az otthonit és az otthonét –
mint meggyvirágviasszal lezárt két szemet
mész a nyakadban kereszt üres
életek mocskos rongyába tekerve
a történelem hatalmas temetőjébe nézel
mint egy patak tükrébe melybe kétszer lépsz
+
+
+
+
+
+
+
hogy újból belefulladj
2022. 05. 02.
úgy megnőtt a csipkebokor ebben a városban
a sötétben meg nem különbözteted a fenyegetéstől
csöndben nyúlsz a gyengédséghez – a vér átszakítja a torkod
lábad elé omlik fájdalommal csipkézett szívverése
árnyak árnya mely észrevétlen szúr szemen
a rózsák dalaira hóvirágok záporoznak
és belefagynak a vadság vörös edényeibe
mint a düh (mindennapi kenyerünk) a szájba
így lesz a kiáltás mesterséggé
a költészet – asztalossá
a bokor fává lesz
és az ágak – horgas szögesdróttá
és mind együtt kapaszkodnak a levegőbe
mint szabadság szélébe szárnyával a madár
megragadják a decemberi ég anyamellét
mintha nem akarnák elfogadni ezt az újjászületést
mint a szerelemgyerekek egy elhagyott édenben
s eközben a csipkebokor folytatja történetét
2022. 12. 12.
sötét szobában ülünk
hát hátnak vetve
árnyék árnyéknak
megpörgetjük a nap jegygyűrűjét
mintha szerelmet vallanánk
és mikor az ujjak a kezek a mozdulatok elárulnak
kisgyerekként ölel meg a meleg
farkasszemet nézünk a sötéttől rettegéssel
mintha
(kaparja a torkunkat a levegő –
és a metaforák nedves gyufája
elmorzsolódnak mint a kenyér)
... a háború játék lenne ki pislog először
ez az erőszakos veszteség a beszéd szokásáé
pórázon dobogó ezüst szív
mindenki azt gondolja róla: elvesztettünk valamit
2023. 01. 15.
kiszárad az emlékezet mint nyári kertben a növény
(légvédelmi riasztás ukrajna minden megyéjében)
elfordítom a kulcsot a törött zárban
és a múltra nyíló ajtó becsukódik
az a tér valahol keleten bennem van
benőtte a veszély gyomja valahol itt és sehol
beszakadni a meddőhányóba – legkedvesebb gyerekkori babánk
(figyelem mindenki az óvóhelyre)
mi az amit ön most érez
kérdezik szinte minden interjúban
kár krieg
donbaszi rózsával felsértett torok
az ellopott fiatalság üvegcserepe a kezemben lábamban
ezek a szép metaforák – az irodalom görbe tükre
képtelen vagyok emlékezni
rá hogy mit érzek
(figyelem vége a légvédelmi riasztásnak)
a zárójelekbe kapaszkodva húzom fel magam
2022. 06. 11
Az ukrán-magyar határon
ластівки-прикордонниці
листівку українського неба
розрізають навпіл
як дві обручки закоханих –
дорогу й повернення
як дві свічки на похованні –
окупацію й простір свободи
як два ока підбитих –
мир і війну
лише пам'ять стоїть непорушно
як сльоза скам’яніла від втоми
наче вчиться літати уперше.
06.05.2023
határőrfecskék
vágják félbe
az ukrán ég képeslapját
mint egy szerelmespár két gyűrűje
elutazás és hazatérés
mint két gyertya egy temetésen:
a megszállás és a szabadság tere
mint az agyonvertek két szeme:
béke és háború
csak az emlékezet áll mozdulatlan:
fáradtságtól kővé dermedő könny
mintha először tanulna repülni
2023. 05. 06.
Yvonne Reddick versei
Lázár Júlia fordításában
In Oils
1
I was nine, when my father made me leave –
he drilled an emirate with straight-ruled borders.
The heat on the runway like the breath of a foundry.
My Narnia books arrived after their voyage
along the Suez Canal, in the sea-freight.
Wearing shorts was forbidden – even for men.
Mirage city, under the warp-shimmer of fifty degrees.
Sun-beaten metal. Lightstruck glass,
the bombed-out bridge to Bubiyan Island.
At the sandstone hill on the edge of Iraq,
herdsmen turned camels loose to trigger landmines.
At school, they preached that oil was fossil light:
one barrelful did twelve years’ human work.
Dad’s friends talked Bonny Light, Brent Blend,
Sour Heavy Crude, counting days in gallons.
Oil was refined, but its temper had a flashpoint –
2
Fragments of Kuwait resurface. Shots, voices on the TV, half-remembered images, hushed discussions after my light was turned out.
Nayirah
Only ash and rubble was left.
My sister with my five-day old nephew travelled across the desert.
No milk for the baby.
Kuwaiti Student
My head was bleeding. I crawled over to Samir,
trying to revive him.
I thought he had been pretending, like me.
Then I saw the bullet hole in his head.
Olaj
1.
Kilenc voltam, amikor apám magával vitt
fúrni: az emirátus határait egyenesen húzták.
A kifutón a hőség perzselt, mint egy kohóban.
Narnia krónikáit a Szuezi-csatornán
juttatták hozzám a hajórakománnyal.
Sortot viselni tilos itt nőknek – sőt, férfiaknak.
Délibáb-város remeg ötven fok melegben.
Napverte fém. Fényütött üveg,
lebombázott híd vezet Bubiyan-szigetre.
Irak peremén, homokkő hegyen
A taposóaknákra engedték a tevéket.
Azt tanították, hogy az olaj megkövült fény:
egy hordónyi tizenkét év emberi munkával ér fel.
Apa barátai gallonban mérték az időt:
Bonny Light, Brent, Crude, mondogatták.
Finomított olajnál is van lobbanáspont –
2.
Felmerülnek a kuvaiti képek. Híradó: lövések, hangok,
elmosódó képek, fojtott vita, miután leoltom a villanyt.
Nayirah
Csak a hamu és törmelék.
A húgom az ötnapos unokaöcsémmel kelt át a sivatagon.
Ott nincs tej egy kisbabának.
Kuvaiti diák
Vérzett a fejem. Samirhoz kúsztam,
hogy életre rázzam.
Azt hittem, csak tetteti a halált, mint én.
Aztán észrevettem a fején a golyóütötte lyukat.
Archival Footage
Wellheads, fire-trenches, the sea alight. Planes and satellites watching smoke-trails.
Canadian Firefighter
Midday, but when you could see the sky,
it didn’t last.
I told them, there’s no words
to describe what you’re fixed to go into.
Kuwaiti Oil Engineer
The burning oil-well howled –
sounded like a plane engine.
The Canadians capped the pipes,
then we put in new blowout preventers.
Six billion barrels of light, sweet crude.
Archival Footage
Birds wading in the slick-ponds, a hoopoe drinking petroleum. The oiled eagle panting for water.
Iraqi Reporter
They used to call this the City of Peace.
(The first bombs fell at two-thirty.)
Baghdad was a ghost town in the morning,
no electricity or running water.
Archival Stills
Airstrike on the Basra road – the man clawed at the windscreen, trying to smash free before the petrol tank blew. The camera blinked at his burnt-out sockets.
American Photographer
It’s seared into my memory, he was fighting
to save his life till he was completely burned up.
3
Between fjords and the Firth, the rig whirred
from its crown-block to the pit of its stress-cage –
my father left at dawn to work the offshore fields.
He grafted with roughnecks and a crude-talking toolpusher:
their toil slaked fuel lines, lit flarestacks, stoked motors.
Farther north, the trickle and tick of ice floes.
That year’s gales uprooted dunes, hurled gulls
along Union Street; the derrick braced its anchors,
strained against the storm-surge.
His chair sat empty.
The desk paperweight: a drop of Brent crude
globed in glass, the tarry slick levelling when I tilted it.
I tried to pray for breezes to ferry him home,
but all I could invoke were fields of North Sea oil:
Magnus, Beatrice, Loyal.
4
From Anchorage, Calgary, Houston or Galveston
Dad returned, jet-lagged and running fumes,
to plant English lavender on Texan time.
I’d see him at the sink, scrubbing his hands:
‘I’ve fixed the engine!’ He’d show his palms –
I watched him scouring skin that wouldn’t come clean.
His shirts would smell of earth and gasoline.
The Gift
I wanted to write Speak, but it wrote Spark.
Loaded with cartridges, it rested on the desk.
No-one dropped it or chewed the tip
but its tactics grew underhand. I tried to write
Je suis Européenne. It spoke for itself. Je suis Iranienne.
I unscrewed nib from body. Inside, a pipeline of what
stirred in the Cretaceous, freighted and volatile. Oceans,
continents shifted. The drillbit woke it to burn, liquid
to solid carbon-black, changing state back to ink.
Indelible blots: my hands smudged shirts, doors, tables.
Each murky fingermark printed a tiny globe,
fuel-lines from Persian Gulf to Gulf of Mexico.
A newspaper flapped to the doormat: slicked gull’s
wings. EVERYTHING WRITTEN IN FIRE AND OIL.
I tried to sketch a cottage, so the gift drew smoking
rubble. A blazing refinery spoke to my line
Thank you for this beautiful Waterman pen.
Archív felirat
Kútfejek, tűzpatak, lángol a tenger. Repülők és műholdak füstcsíkokat figyelnek.
Kanadai tűzoltó
Dél van, de csak egy pillanatra
látszik az ég.
Mondtam nekik, nincs erre szó,
semmi nem írja le a poklot, ami ott vár.
Kuvaiti olajmérnök
Az égő olajkút dübörgött –
mint egy repülőgép motorja.
A kanadaiaik lefojtották a nyílást,
beépítettük az új kitörésgátlókat.
Hatmilliárd hordó fény, édes nyersolaj.
Archív felirat
Madarak gázolnak a síkos pocsolyákban, egy búbos
banka petróleumot iszik. Olajos tollú sas vízért eped.
Iraki riporter
A béke városának nevezték.
(Fél háromkor jöttek az első bombák.)
Bagdadból szellemvárost csinált a reggel,
nem volt villany, sem folyóvíz.
Archív képkockák
Basrai út, légitámadás – a szélvédőt karmoló férfi,
zúzná, szabadulna, mielőtt robban a tartály.
A kamera kiégett szemgödrére villan.
Amerikai fotós
A retinámra égett a kép, ahogy küzd,
menekülne, míg szénné nem ég.
3.
Fjordok és torkolat, a fúrórony zümmög
a koronablokktól az aknafenékig –
apám hajnalban megy a tengeri mezőkre.
Fúrómunkás és fúrómester, durva beszédű
csapat olt, fáklyáz, eteti a gépet.
Messze, északabbra, jégtáblák csíkja, cseppje.
Abban az évben orkán tépázta a dűnéket, sirályokkal
labdázott a Union Streeten, a torony kapaszkodott,
nekifeszült a viharnak.
Apám széke üres.
Az asztalán papírnehezék, egy cseppnyi Brent
üvegbe zárva, a szurkos olajréteg billeg a kezemben.
Szellőért imádkoznék, de északi olajmezők nevét
mormolom: Magnus, Beatrice, Loyal.
4.
Aztán Anchorage, Calgary, Houston, Galveston vándora megjön,
apám jet-lagtől szenved, fáradtságtól füstölög,
Angol levendulát ültet texasi időben.
A mosogatónál sikálja a kezét:
Működik a motor! – a tenyerét mutatja –
Súrolja a bőrét, nem sok sikerrel.
Földtől, benzintől párállik az inge.
Az ajándék
Azt írtam volna, szikla, de ő azt, szikra.
Benne tintapatronok, az asztalon hevert.
Nem ejtették le, a végét sem rágta senki,
mégis alattomos lett. Írtam volna,
európai vagyok. De átvette az irányítást: iráni vagyok.
Letekertem a tollhegyet. Belül forrongott,
a krétakorban köpült illékony teher. Óceánok,
kontinensek mozdultak. A fúrófej égőn ébresztette,
a folyadék szénfeketére szilárdult, majd visszaváltozott:
tinta kitörölhetetlen pacái a kezemtől ingen, ajtón.
Minden ujjnyom-maszat apró glóbusz, vezetéket húz
a Perzsa-öböltől a Mexikói-öbölig.
Újság huppan a lábtörlőre: iszamos sirály-
szárny. TŰZ ÉS OLAJ MINDEN BETŰ.
Házat rajzoltam volna, de az ajándék füstölgő
törmeléket. Lángoló olajfinomító sercegte:
Köszönöm a gyönyörű Waterman tollat.
Hare at Haslingfield
We both freeze.
You watch me with moon-wide stare.
Tawny forehead, dark-dipped ears –
I want to stroke
your fallow-coloured fur
with my numb fingers.
Your eye mirrors level horizons,
winter wheat under shifting cirrus,
a girl on a bike, stopped dead.
For a second, January thaws to March.
Your ears prick at sounds beyond my earshot.
A start: ramshackle hops
that quicken to full stretch.
I yearn to hold the five heartbeats
that it takes you to scud
to your form, scraped in chalk
among hedgerow roots.
Catch them, clasp
your silky warmth to my chest.
A haslingfieldi nyúl
Mindketten megfagyunk.
Holdkerek pillantással méregetsz.
Rőtbarna homlok, sötétebb színbe mártott fülek –
Simítanám
a halványabb szőrt
zsibbadt ujjaimmal.
Szemed tükör, vízszintben a horizonttal,
Őszi búza mozgó felhőfodrok alatt,
lány a biciklin, egyszerre megáll.
Egy pillanatra a január márciusba olvad.
A füled radar, észleli, amit én nem.
Megriadsz: suta szökkenések
után teljes sebesség.
Sóváran kapaszkodom az öt szívdobbanásba:
ahhoz kell, hogy az élősövény
gyökerénél a mészkőbe
kapart vackodhoz érj.
Megmarkolom, szorítalak,
selymes meleged a mellkasomon.
Burning Season
Avarégetés
Six years dead, Dad rakes the old year’s rags together,
the chestnut’s jaundiced hands, embers of elm.
His footprints thaw the frost that hoars the grass,
but, like sparks or static, he stutters in and out of focus.
Sunlight amber as whiskey, stretched shadows.
The Bramley lit with fruit that wasps have hulled.
An earlier October. Aberdeen. Dad called from the Emirates.
“Mum picked the last pear. There was ice
on the playground.” “It’s forty-five here – I’m sunburnt.”
Other autumns. Dad standing under the conker tree,
the smell of mouldering leaves. I reached the trunk’s lowest knot.
Bristling husks and weighty, dark-eyed seeds.
Hingeing years. Dad clipping oleanders.
Date palms, first drops pocking the sand. Desert thunder
over the glass-and-tarmac city. Geckos scurried up the kitchen wall.
And later still. He sawed an infected limb
of the Bramley, mistletoe creeping with white roots
in the wood’s veins, draining it. That tree still leafs.
Now he heaps twigs and mildewed apples.
On the wind, the smell of that summer
the moor caught light, mixed with mould and spores.
He pours the spirit, flicks the lighter,
cusses when the flame spits, then whistles Santana
as he works the rake around the stragglers.
The leaves are dank and mulching, slow to catch,
but as the smoke curls, woodlice start their exodus,
millipedes unscroll – dashes from a scorched page,
a red admiral zigzags, the edge of a blackened letter.
“Here, chicken, help me with these logs.”
The bonfire rises to my height. Sweat beads his brow,
he seems not to notice his best shirt is smouldering
(he wore it to his funeral). “Keep feeding it!”
I inch towards him, until its heat is on my face,
come so close I fear my cheeks will blister.
Ash in my eyes. Ash at the back of my throat.
I reach out, although it scorches, before he leaves –
I try to throw my arms around his neck.
Three times, I’m hugged by smoke.
Apa gereblyéz, hat éve halott,
Gesztenye sárga lombkeze, szilfa-zsarátnok.
Deres fű olvad a lába nyomán,
szikrázva-vibrálva libben a képből.
Nyúló árnyék, whiskys napborostyán.
Darázshámozta alma csillan a fán.
Aberdeen. Korábbi ősz. Telefon az Emirátusokból:
– Anya leszedte az utolsó körtét. A játszótér
jeges. – Itt negyvenöt fok. Én leégtem.
Máskor. Apa a vadgesztenye alatt áll,
avarszag. Elérem a törzs alsó göcsörtjét,
Tüskés burokba húzó, sok sötét szem.
Zsanéron évek. Apa nyesi a leandert,
datolyák, cseppek a ragyavert homokban. Sivatagi
dörgés, üveg-aszfalt város. Surranó gekkók a konyhafalon.
Később. Lefűrészel egy beteg ágat,
a Bramley testébe kúszik a fagyöngy,
fehér gyökere apasztja a nedvet. De sarjad még a fa.
Most halomba rak ágat, penészes gyümölcsöt.
De szél hozza annak a nyárnak az illatát,
a mocsár felizzik, penész és spórák.
Önti a szeszt és villan a láng,
Káromkodik, mikor pattog a szikra,
Santanát fütyül, míg kóbor ágat igazgat.
Lassan kap lángra a málló avar,
Gömbászka exodus kanyarog a füsttel,
százlábú iszkol egy megperzselt lapon,
tarkalepke araszol égett levélen.
– Gyere, csibém, adj egy-két fahasábot!
A tűz akkora, mint én. Gyöngyök a homlokán,
neki fel se tűnik, a legjobb inge füstöl
(a temetésén viselte): – Rakd, rakd még!
Közelebb óvakodom, az arcom tüzel,
olyan közel, csak föl ne hólyagozzon.
Hamu a szememben. Hamu a számban.
Kinyúlok, éget, ne menjen még –
Karomat fonnám a nyaka köré.
Háromszor is, körbeölel a füst.
The Flower That Breaks Rocks
He introduced his daughters to Ben Nevis.
‘You take the bearing. Line up the arrow,’
pointing to Moonlight Gully Buttress,
Minus One Gully. We didn’t care
until Dad found us a saxifrage. Its blooms
were spokes of the North Star.
‘Saxifraga means rock-breaker.’
Nivalis: snow-saxifrage.
Dainty Alpinist, chinking her roots into fissures
and fractures, like crampons in toeholds.
But I see now what he could only glimpse.
That she and the other Alpines – roseroots
and pearlworts – are scrambling skywards
until all that remains for them is cloud.
A sziklát repesztő virág
A Ben Nevisnek bemutatta a lányait.
– Célra! Nyilakat felajzani! –
intett a Holdfényes Vízmosás sziklafal felé,
pontosabban egy vízmosással lejjebb. Ugyan, apa,
de aztán talált nekünk egy szál kőtörőfűt.
Szirmai mint a Sarkcsillag ágai.
– A Saxifraga az sziklát repesztő.
És Nivalis, tehát havasi kőtörőfű.
Kecses alpinista, gyökeret ereszt, ahol bír,
hágóvassal kapaszkodik a legapróbb résbe.
Ma már értem, amit apa csak sejtett.
Ő és alpesi társai – a rózsagyökér,
heverő zöldhúr – csakis az ég fele törnek,
amíg csak a felhők maradnak velük.
Translating Mountains from the Gaelic
A pebble on the tongue
and a chockstone in the throat:
Beinn Laoghail becomes Ben Loyal,
Beinn Uais eroded to Ben Wyvis,
Bod an Deamhain
turns from Demon’s Penis to Devil’s Point,
my voice a stream-gorge
where quartz chunks clatter.
Last summer, I shouldered my red rucksack,
a water-flask, and a vial of his ash.
A deerfly, its eyes peridot ringstones
hovered to steal my blood,
my language a trespasser.
I poured his English dust
to feed the roots of the hill’s oldest pine.
Let the rain seep through him,
Schiehallion transforming him to earth.
Esther in the Asylum Garden
I walked with Valerie a while, down the familiar labyrinth of shovelled asylum paths
–The Bell Jar, Sylvia Plath.
To be born twice, clamber to the fig-tree’s summit. Swaying
in the branch-sea, you’ll realise how snappable the neck’s stem is,
but you won’t slip, Esther. The Carmelite sister and the rabbi
– you know the yarn? Imagine this tree was theirs. She’d
pry orbs of ripeness from the twigs; he’d raise them to his lips.
Moss-carders, carpenters, miner bees: the females labour to quicken
hipless roses, whir to their nunnish cells at sundown. They outwit
aerial nets and kill-jars. But the fig’s unseen flower teems with wasps.
A skep of stings. Queens enter the unripe ovary, tear
their wedding-veil wings; the tree pairs them with its prisoned males.
Tell me, whose mind isn’t a fizzing hive of venom? I’m sick
of freezing baths, Doc Quinn droning on about Freud, Dad, death.
The wallpaper in these rooms is a migraine, but I’m glad you’re here –
remember wading through Finnegans Wake, then bourbon with Yalies?
Here, they’ll treat me with shocks of Metrazol or insulin.
Salvia once salved wounds; feverfew was a febrifuge. Listen: the loon’s
tremolo, cheer-up cheerily of robins. The fig-tree endures
lightning that blitzes through its crown. Come fall, the fruit will wink,
wine-purple with knowledge. Pick one that splits, and you’ll bite hearts.
A globed one for Lyon, Ravenna, El Arabí: countries close as health.
That bracelet of bruised fingermarks on your wrist has healed;
you’ve survived entrées laced with poison, those forty
barbiturates you swallowed. Your line will live beyond the final page.
We’ll climb the espalier, drive all night to Elm Street, begin
the rite to plant our second spring – come now with me.
Gael nyelvből hegyeket fordít
Kavics a nyelven,
hegymászó ék a torokban:
A Beinn Laoghail neve Hűséges-hegy lesz,
a Beinn Uais Wyvis-csúcsra kopik,
A Bod an Deamhain
Ördögpöcsről Ördögpontra vált,
a hangom mély szurdok,
karcolják leváló kvarcszilánkok.
Múlt nyáron a piros hátizsákomban
egy kulaccsal és apám hamvaival nekivágtam.
Őzlégy – a szeme krizolit gyűrűkő –
köröz fölöttem, szívná a vérem,
birtokháborító itt az anyanyelvem is.
Apám angol hamvait a legöregebb
fenyő tövére borítom a hegyoldalon.
Hadd mossa a gyökerekbe az eső,
Míg végképp a Schiehallion-hegy része lesz.
Esther a tébolydakertben
“s egy darabig ott jártam köztük Valerie-vel a
kilapátolt aszfaltos utak jól ismert labirintusát”
– Sylvia Plath: Az üvegbura (ford. Tandori Dezső)
Kétszer születni. A fügefa csúcsáig mászni. Himbálózni
az ágtengerben és ráébredni, a nyak milyen törékeny,
de te nem eshetsz le, Esther. Az apáca és a zsidó
– ismered a mesét? – képzeld, hogy övék a fa. A nő
szétválaszt egy érett gyümölcsöt, a férfi a szájához emeli.
Mohakártoló, ács, vájár: méhek. A nőstények beizzítják
a csipkebogyót hozó rózsát, napnyugtakor apácacelláikba
rajzanak. Kerülik a csapdát, légi akadályt. Mégis darazsak
nyüzsögnek a füge láthatatlan virágán: fullánkkosár. A királynők
letépik nászfátylukat, a fa a fogoly hímekkel párosítja őket.
Mondd, kinek az elméje nem fortyogó méregkaptár? Elég
a jeges fürdőkből, apából, halálból, Quinn doktornő Freudról motyog.
A tapéta maga a migrén – de jó, hogy itt vagy! Emlékszel?
Merülés a Finnegans Wake-be, aztán whisky, fiúk a Yale-ről.
Ehelyett itt Metrazol-sokk vagy inzulin vár.
A szalvia sebet gyógyít, a székfű lázat csillapít. Hallgasd
a búvármadár tremolóját, a vörösbegy trallaláját! A fügefa
állja a koronáját átszelő villámot. Ősz jön, a tudás borvörösével
kacsint az érett gyümölcs. Olyat szakíts, ami hasad, szívbe haraphatsz.
Gömbök Lyon, Ravenna, El Arabí tiszteletére: közel vannak, mint az egészség.
Elhalványult az ujjnyomok karperece a csuklón,
túlélted a méregcsipkés antrét: a negyven barbiturátot.
Amit megírtál, messze túlél téged. Felmászunk a lécrácson,
az Elm Streetre autózunk, egész éjjel vezetünk, és indul
második tavaszunk rítusa – de most gyere velem.
On the Alaskan Peak We Never Climbed
My father dodged a rumbling boulder
of splintering granite:
‘Tuck your head in!’ to me below,
‘Hang on!’ my left fingers scrabbling at holds,
right hand struggling to place a cam
as the groaning rockfall
dimmed the sun overhead.
Earth shuddered to a standstill
and I hauled myself to join him
on the cropped grass of the col,
hand quaking in his.
There, to the west, his next mountain –
its horseneck ridge crested with pines,
head in a cowl of storm.
His hair had grown
from grizzled to deep brown
and death had washed him of fear
in the mapless land we tracked in my sleep.
A path wound
westward, through barbed spruces –
he walked ahead, carrying the compass
that still hangs on my wall,
turned back to beckon me
along the path I could not follow.
Superb Lyrebird
I snatch the songs right out of their throats – throw
copied hoots at sleepy owls, squall and chortle
in concert with kookaburras, fooling the flock. Look,
I parrot the jackhammer, beatbox the chap-tock-tack of nails,
splice whipbird cries with workmen’s whistling, take the piss
out of those hard-hatted wingless fleawits: Nice job, no sunblock.
Voicebox, toolbox, I rifle both; mash up folksong with song-thrush.
Call me mimic, supreme fibber. (What’s the lyricist if not a liar,
or a lyric but a mix-tape of thrown voices?)
I can call in chainsaw, car alarm, fire alarm, fire.
Yesterday, the song dried in my throat in the forest.
Charcoal pillars. Mute ash. Ash hush.
Az alaszkai csúcson, ahol sosem másztunk
Apám elugrott a döndülve hasadó
gránittömb elől, és lekiáltott:
– Húzd be a fejed! –, én visszaszóltam:
– Várj! –, a bal kezem támaszt keresett,
a jobb küszködve helyet egy éknek,
miközben a nyögve zúduló kövek
elhomályosították fölöttünk a napot.
A Föld remegve megállt,
míg felhúztam magamat mellé,
a hágó kurta füvére,
a kezem reszketett az övében.
Nyugatra látszott a következő cél –
fenyőkkel övezett hegygerinc, mint egy ló
nyaka, viharkámzsás feje.
Apám haja szürkéből újra mély
barnába hajlott, a halál letörölt róla
minden félelmet álmom
feltérképezetlen földjén,
az ösvény nyugatra kanyargott
a tüskés lucfenyők között –
Ő csak ment, kezében az iránytű,
– a falamon lóg azóta is –,
hátranézett, hogy intsen,
az ösvényről, ahová nem tudtam követni.
Pompás lantmadár
A dalt egyenest a torkukból csenem – álmos
baglyokra szórok másolt huhogást, kiáltok, kacagok
a nevető jégmadárral, becsapom a rajt. Figyelj, hogyan
szajkózom a légkalapácsot, szájdobolom a körmök tiki-takját,
fonom össze az ostormadár hangját a munkások füttyével, szívatom
a kobakos, szárnyatlan bolhaagyúakat: Szép munka, két rum ma?
hangszert szerszámmal keverek: népdalt szeméttel.
Hívhattok csalónak, fő hazudozónak. (Mi más a lírikus: hazug,
mi a líra, ha nem lopott hangzavar?)
Vagy legyen láncfűrész, autóriasztó, tűzriasztó, tűz.
Tegnap kiszáradt a torkomban a dal az erdőn.
Szenes fatörzsek. Néma hamu. Hamuhamm.
Shadowtime
a huge clock … designed to tick for 10,000 years
– The Long Now Foundation.
Under the mountain, it ticks once a year
in a cavern deep as the massif is tall.
Start the climb through the desert at dawn.
There’s no water; you must ascend two thousand feet.
The clock’s gears creak. Last time it pealed its stroke,
the ice-shelf groaned, calved into the sound.
The door is steel-rimmed jade. Turn the handle;
step inside. It thuds shut in earth-core darkness.
You can make out a mineshaft, deep as a cathedral.
Above, the faintest blink of light.
You must clamber to the summit now,
up a spiral staircase, through the guts of rock.
There’s the thousand-pound counterweight
hanging like a stone whale’s heart.
Not the sort of time that flickers in a wristwatch.
This is the span of ice ages, civilisations.
Wind it – the strike of cliff-sized bells.
The clock knows the mountain under you
is moving. A dome of sapphire glass: the dial
shows the thousand-year walk of unfixed stars.
This clock can strike the time through nuclear strikes.
This clock will tick until the sea arrives.
Árnyékidő
egy hatalmas óra… arra tervezték, hogy 10 000 évig mutassa az időt
(Long Now Alapítvány)
A hegy alatt egy hegymagas barlang,
évente egyszer a mélyén üt az óra.
A sivatagon hajnalban kelünk át.
Víz nincs, felfelé hatszáz métert teszünk meg.
Csikorognak a fogaskerekek. Legutóbb
borjadzott a selfjég, belejajdult az ütésbe.
Acélkeretes jáde ajtó. Nyomd a kilincsét,
lépj be! A földmélyi sötétben döndülve zárul.
Odalent tárna, öblös katedrális,
Odafent épphogy pislákol a fény.
Most kell felkapaszkodni a csúcsra,
sziklagyomorban kúszó csigalépcsőn.
Amott a félmázsás ellensúly:
egy hatalmas kőbálna szíve.
Ez itt nem karórán villanó idő,
Több jégkorszakot, civilizációt fog át.
Húzd csak fel, sziklányi harangokkal üt,
és jól tudja, hogy alattad a hegy
mozgásban van. Zafírkék üvegdóm alatt a lap
csillagok ezeréves vándorútját mutatja.
Atomnyalábbal ütheti el az időt.
De ütni fog, míg oda nem ér a tenger.
Firesetter
You left me a two-word note. Lying
under our bed was your forgotten lighter.
I ran to the forest and held its flame to a fircone –
the resiny scales hissed like a Molotov cocktail.
I hurled it over your deer fence
into the spruces where we once heard nightjars.
Three months of drought; those trees were jackstraws.
A flicker in the tinder, bird-call panic.
The easterly sighed on the flames as I walked away.
I pictured your garden: a sheaf of flaming letters
where the paper birch once stood.
The oaks, hands of bone with a furnace backdrop.
Two days in, my brushfire had swallowed fifty hectares.
Sirens through the heat-haze,
villagers were silhouettes with hosereels.
Peat earth: fire skulked underground at a smoulder.
Wheat burned from the root up.
On the third day, a rain of soot. The school stood empty.
Nine days on, fire-crews drained the lake,
the village abandoned under a haze.
The ninth night – I found the staircase
leading to air, the bedroom blasted open,
the ribs and roof-tree smoking.
You stepped from the charred gape of the door.
Imagines
That garden of émigrés and locals: sacred
fig, date palm. I was sent to clip the shockhead
orange tree, and dropped the shears when I saw
I’d committed murder: an inch-worm, halved.
Chubby infant pythons, its four siblings
cowered under leaves. My sister and I salvaged them,
provisioned them with lime-twig offcuts, camouflaged
from sparrows and the boys who dismembered
soldier-ants in Science.
Seven years since the swarm of Nighthawks
burst the sound-barrier, each bearing its high-
explosive clutch, zeroing on Baghdad. Shots
imaged the troops, mantis-eyed in gas-masks.
They shredded leaves to veins for a fortnight
then inverted their skins, like the werewolves
that stalked my Grimms’ Tales. Armoured
chrysalids folded their flight.
North of the border, the local despot unleashed
nerve-gas trialled on insects. Birds fell to earth
from nests, dogs choked on bloody foam; finally,
people hacked up their lungs. That memory still
stung behind the eyelids. When Tornados howled
overhead, their sonic boom detonated the night-
terrors of my sister.
We watched their eclosion – damp wing-rags
unscrolling like hibiscus petals, the oil-sheen
shot with lemon. I couldn’t say whether their checked
dappling was the likeness of a silk prayer-rug, or
a stained-glass icon. Four chequered swallowtails,
flexing symmetrical wings. We watched each
dart through the doorway, into the flowering
season. A season inconceivable without them.
Peregrines
peregrine (adjective) – coming from another country
We thought it was the catch of breath that forecasts heavy weather:
something fretful in the leaves, the weathercocks in a spin.
When nightingales called cheer-up, jug-jug, the grouse replied go-back;
the hedgerows emptied quickly, in a gale of fleeing wings.
In the spring, a leaflet fluttered through each letterbox:
Even the blackbirds in your garden came from Eastern Europe.
Brent geese wheeled north, oaring the air for Svalbard;
fieldfares left their seafaring, turned tail for the fjords.
The whole sky dark with them – a rain of down and droppings.
A year with a silent summer, and our islands cast adrift.
My grandmother’s ashes stirred beneath a Sussex apple tree,
restless for the crossing home to Chemin des Fauconniers.
I could only name my estrangement in words with distant origins,
and all that was peregrine in me quivered to take flight.
Gyújtogató
Két szó üzenet. Az ágyunk
alatt még az ottfelejtett öngyújtód.
Az erdőben egy toboz alá tartottam a lángot −
gyantás pikkelyek Molotov-koktélja sercent.
Átdobtam a szarvaskerítésen,
ahol egyszer a kecskefejő nekünk szólt.
Három hónap szárazság: a marokkópálca-fák
lobbantak, csupa tapló. A madarak riadtak.
Keleti szél sóhajtott a lángokra, futottam.
Elképzeltem a kerted: a lángoló levelek
halmát a nyírfa helyébe.
A tölgyek csontkezek, kemence a háttér.
Két nap, és a bozóttüzem elnyelt ötven hektárt.
A párás hőben sziréna üvöltött.
Falusiak sziluettje, sok locsolócső.
Tőzeges föld, a tűz még lent parázslott,
búza égett ki tövestől.
A harmadik napon hamueső. Üres osztálytermek.
Kilenc nap, tűzoltók kimerték a tavat,
a falu a gomolygó párában kiürült.
A kilencedik éjszakán megtaláltam a lépcsőt,
az égre nyílott, a hálószoba az űrbe.
Füstölgött a bordázat, a gerenda,
az ajtó szénné égett szájában megjelentél.
Imago
Migránsok és helyiek a kertben: bódhifa
és datolyapálma. Odaküldtek, hogy megnyírjam a kócos
narancsfát, de kiesett a kezemből az olló,
amikor megláttam a kettévágott araszoló lárvát, én, a gyilkos.
Négy testvér, négy pufók kölyökpiton kushadt
a levelek alatt. A húgommal mentettük, etettük őket,
lime-hajtással álcáztuk, hogy a verebek
és a bioszórán hangyakatonák lábát tépkedő
fiúk meg ne lássák.
Hét éve, hogy a vadászbombázók Bagdad
felett, túl a hanghatáron a hasukból kiengedték
a bombát. Lövések testesítették meg odalent
a sáskaszemű gázmaszkosokat.
A leveleket két hét alatt lecsupaszították,
aztán kifordították a bőrüket, mint a Grimm meséimet
becserkésző vérfarkasok. Péncélgumók
védték a röptüket.
A határtól északra a helyi zsarnok rovarokon kipróbált
ideggázzal kísérletezett. Fészekből zuhanó madarak,
fuldokló kutyák véres, habzó szája, végül
a tüdejüket kiköpő emberek. A kép ott ragadt
a zárt szemhéj mögött. Mikor Tornado repült el
a fejünk felett, a hang a húgom rémálmaiban
robbant.
Néztük, ahogy pattan a gubó − nyirkos szárnyfoszlány
bomló hibiszkuszszirom, citromfényű olajos ragyogás.
Nem tudtam eldönteni, hogy a foltjaik selyem
imaszőnyeg vagy ólomüveg-ikon képét
idézik. Négy hornyolt fecskefark mozgatta a
szimmetrikus szárnyakat. Néztük, ahogy
egyenként kiszöknek. Kint virágzó évszak.
Évszak − nélkülük felfoghatatlan.
Vándorok
vándor (peregrinus)(fn): más országból érkező; vándorsólyom
Azt hittük, csúf idő jön, lélegzet fönnakadt:
levél vészjóslón zizzent, pörgött a szélkakas.
Fülemüle szólt: csitt-csatt, fürj vágta rá: csak-csak;
csapkodó szárnyak viharában csupaszodott a sövény.
Tavasszal minden levélládába belibbent egy levél:
A kertedbe a feketerigó is Kelet-Európából menekült.
Az örvös lúd északra tartott, a Spitzbergák felé;
a fenyőrigók hagyták a tengert, hátuk mögött a fjordot.
Sötétlett tőlük az ég – ürülék és tollpihe hullott.
Csendes volt a nyár, sodródtak a brit szigetek.
Nagyanyám hamvai mozdultak egy sussexi almafa alatt,
a Chemin des Fauconniers-re, haza vágytak.
Csak idegen szavakkal festhettem le, hogy idegen vagyok,
Remegve elröppenni készült bennem a vándor.
The Peninsula
When words fail, go to the abbey
where the echo has faded, and try
to throw your voice over the water’s whispers.
Here, belltower speaks to bellflower,
the physic garden of sage and celery
a cloister whirring with insect vespers –
square-cut cells in rock,
the bourdon of bees humming
to their goddess the apple-tree.
This landscape, adrift and islanded,
has almost split the lake in two,
has boiled with craters, then cooled
to fonts of lakes and wetlands.
This spring, rain-blessed lavender,
the chalices of tulips, the iris’s faint candle.
Wine in the vine, blackbirds in chorus.
Inland, you look over organ pipes of basalt,
the dragon beneath St George’s Hill
extinguished in its pit,
under a ridge of oaks and smoke-trees.
Firebugs, oil-beetles, a shrine of glass lanterns,
the hill an isle of trees kneeling in the wind
by the blue-green inland sea.
A wooden gate carved with letters,
the lakeshore inscribed with reeds.
Now, pick up the pen. Begin.
A félsziget
Ha cserbenhagy a szó, az apátságba menj,
ahol elhalt a visszhang, hallasd
a hangod a suttogó víz fölött.
Itt harangtorony szól harangvirághoz,
a füvészkertben zsálya, zeller,
a kerengőn zümmögő rovarvecsernye –
sziklába vájt, szögletes cellák,
méhek basszussípja zeng
istennőjét köszönti, az almafát.
A sodródó, szigetes táj,
a szinte kettéhasított tó,
előbb gőzölgő kráterek,
aztán hűlő láp, keresztelőmedence.
Most tavasz, esőáldotta levendula,
tulipánkehely, írisz halvány gyertyája.
Bor venyigéje, feketerigók kara.
A szárazföldön bazaltoszlopok,
a Szent György-hegy alatt a sárkány
tüze a veremben kihunyt,
ráborul tölgyerdő és cserszömörce.
Szentjánosbogár-lámpások kegyhelye
és szélben térdet hajtó fák szigete a hegy,
mossa a kékeszöld beltenger.
Egy fakapun vésett betűk,
a tópart vonalát nádszálak húzzák.
Most fogd te a tollat! Rajtad a sor.
Gérard Cartier versei
.L’enclos.
Au Monomotapa les murs penchent
Le jardin sous la berce et les chardons s’efface
Je reste à mon guichet demi-nu le dernier
Des carmes déchaux au loin dans les arbres
Un train rythme les heures et comme autrefois
Les cloches mais rien ne m’arrache
À mes éperduements les guêpes musiciennes
Et le vent d’ouest qui mêle les couleurs
L’automne descend pas à pas la colline
Distillant les noyers l’âge
Après le bonheur vient sans ombre
M’unissant aux herbes folles
Aux roseaux mobiles des vers fugitifs
Sur le genou Une ombre parfois timide
Y vient par effraction qu’elle m’aide
À traverser la page vide J’ai tant perdu…
Rêver jusqu’au soir en attendant les traces
De son passage Tant… et rester fidèle
À ce qui n’est plus Qui disait autrefois
Dans sa langue douce-amère le passé
Est l’unique vie à peu près ?
(Umberto Saba)
.Kerengő.
Ez Monomotapa a falak összecsuklanak
A kert csak medvetalp és bogáncs burjánzó sűrűje
Én a kapunál vertem gyökeret félmeztelen az utolsó
Sarutlan barát a távolban a fák között
Egy vágtázó vonat méri az időt mint hajdanán
A harangok de már belevesztem s nincs mi
Kitéphetne sem a dúdoló darazsak
Sem a nyugati szél mely elkeni a színeket
Az ősz vigyázva bukik alá a domboldalon
Hogy átitassa a diófákat a gondtalanságot
Az öregség követi nem figyelmeztet rá árny
Egyberoskadok perjével
Sással árva verseket ringatok
Az ölemben Egy árny néha félénken
Rám ront hogy segítsen
Áthajóznom az üres lapon Annyi mindent vesztettem…
Nappal is álmodozni fülelni lépteit
Ahogy elhalad Annyi mindent… és hűséges maradni
Az iránt ami nincs többé Ki is mondta hajdan
Keserédes nyelvén a múlt
Az egyetlen élet vagy valami effélét?
(Umberto Saba)
(Weldon Attila fordítása)
.L’éphémère.
Œil plissé lèvre fendue non
La beauté pure mais l’imparfaite
Non cette peinture qui défie la mort
Dont aucun de nos sens n’apaise le désir
Effigie d’un bonheur à jamais refusé
À notre courte étreinte mais celle
Qui allie les deux natures à qui fut dit
Sois féconde et souffre… qui fructifie
Et passe plus poignante d’être troublée
Comme l’esprit du vin où se dissout un grain
De cassis Les mèches lentement consumées
Sous des décoctions de fruits noirs Une mouche
Engluée sur la joue qui croît et la ronge
Celle que noue à la terre une saison rapide
Que meurtrissent les passions le doute la joie
Les songes Prodiguant cette beauté mêlée
Qui depuis toujours est notre nourrice
Et ce qui l’outrepasse n’est rien effigie
Et peinture…
(Georges Brassens)
.A mulandó.
Fonnyadt szemhéj felhasadt száj nem
A tiszta szépség hanem a hibás
Nem az a megfestett melyen nem fog a halál
Miközben rá vágyunk csitíthatatlanul
Illó ölelésünktől örökre megtagadott
Boldogság mása hanem
A kettőt egybeoltó akinek mondatott
Szaporodj és szenvedj… ki gyümölcsöt hoz
És odalesz még megrendítőbb dúltan
Akár a nemes bor ha oldódik benne
A feketeribizli Bogyók levével festett
Haja őszesedik már vonakodva Légy
Az arcán megtapad lüktet gyarapodik
Akit földre parancsol egy röpke idény
Amikor tombol szenvedély kétely öröm
Álom Olyankor árad ez a kevert szépség
Öröktől fogva életadó dajkánk
És ami mindezen túl van az semmi képmás
És festmény…
(Georges Brassens)
Székely Éva Mária fordítása
.L’éternel.
Un seul feu mais de nombreux soleils
Une seule lumière qui passe en fluctuant
De forme en forme sans se perdre
Bonheur du mouvement tout oscille
Autour d’une figure immuable mille herbes
Fléchies sous le vent où mille créatures
Boivent un instant l’existence Le temps va
Sa navette entre les dents faisant et défaisant
La toile chamarrée Fixer ce qui se gâte
Les combes gonflées sous l’orage l’hiver
Dans les grandes armoises le jardin d’éden
Ne guérit plus l’œil et ce qui chantait
Partout se tait Seul flotte dans le brouillard
La stèle des Bauges contemplation
Muet immobile Puis d’autres soleils viennent
Bonheur du changement d’autres êtres véniels
Parcourent la terre instable où d’un pinceau léger
Nous traçons nos actes des œuvres de sable
Et des mots fugitifs dont les saisons bientôt
Effaceront la trace…
(Kobayashi Issa)
.Az állandó.
Egyetlen tűzkorong nap nap után
Egyetlen hullámzó fénysugár halad
Formákba bújva mégsem vész el
A mozgás öröme minden egy szilárd
Alak körül vibrál ezer fűszál
Hajlong a szélben hol ezer lény
Kortyol egy pillanatnyi létezést Az idő
Szegélyek közt ingázva szövi és bontja
A díszes vásznat Megörökíteni a romlást
Viharban megáradt völgyeket fehér
Ürömbokros téli réteket az édenkert
Többé nem gyógyír a szemnek és ki énekelt
Elhallgat mindenütt Egyedül lebeg a ködben
A Bauges-hegység sztéléje kimerevített
Néma merengés Aztán más napra virrad
A változás öröme más esendő teremtések
Járják be az ingatag földet hol lágy ecsetvonással
Jelöljük minden léptünk homokrajzok
És elszálló szavak néhány évszak múlva
Már nyomuk sem marad…
(Kobajasi Issza)
Nagy Melinda fordítása
.Exercice.
La vie sans humeur de peu se l’approprier les deux saisons des lectures dans la nuit voyageurs et poètes une nourriture lévitique sans passion et sans graisse et le vagabondage la montagne sur un court bâton exercer le corps à toutes les séductions la voie sarde et le toit des nuages
Les monts vacillent sauterelles dans les prés ici… brasillant au soleil les poursuivre loin du monde soulevant un orage grillons à ailes rouges dragons compagnes sèches et lumineuses qui sans voix nous font la leçon ici ici seulement… traité de joies minimes
Sans effort le désert délivré de soi sans désir mêlé aux êtres légers vie élémentaire brûlant sans huile et de soi ne faire qu’un mouvement course dans les prés vides uni au vent aux herbes éparpillant la lumière devinant que n’est rien ce qui nous est à jamais refusé…
(Philippe Jaccottet)
.A mozgás.
Szikár élet szerény hozzáidomulni a két évszak éjszakai olvasmányok vándorok és költők lévita eledel sótlan szenvtelen és a csavargás kurta bottal neki a hegynek mozgatni a testet minden varázsával a barlangösvény és a felhőtető
Vibráló hegyek itt... a mezőn szöcskék szikráznak a napon a nyomukban járni távol a világtól forgataggá gyűlnek pirosszárnyú sáskák sárkányok tikkadt, fénylő társak hang nélkül nevelnek itt itt sehol másutt… lecke csöppnyiörömökről
A puszta könnyed vágytalan önnönmagától szabad súlytalan lényekkel vegyül elemi élet olaj nélkül ég és egyetlen mozdulattá válni futni az üres mezőkön eggyé válva széllel fűvelf fényt hintve ráébredni hogy semmi az mi tőlünk örökre megtagadtatott…
(Philippe Jaccottet)
Marczisovszky Anna fordítása
.La mort.
Bénie celle qui soulage et délivre et fond dans l’harmonie les choses consumées ce qui vacille et penche et se fend par le milieu bénie celle qui rend à la terre le sang vicié que tout soit sien ce limon que gonfle un souffle léger cette flamme au milieu charbonneuse qui fait de rien son aliment que tout lui revienne bientôt se forme à l’aventure de la boue une autre créature en qui tout renaît
Bénie donc notre mère bénie celle à qui l’on ne peut échapper la joueuse implacable qui reprend les tarots élimés et sans fin battant le jeu redistribue la donne qu’elle vienne sans humeur comme au milieu de l’ivresse et non dans l’agonie et le sang ni nous fasse connaître avant la première une seconde mort…
(François d’Assise)
.A halál.
Áldott aki enyhít és megszabadít és harmóniában vegyíti össze a felemésztett dolgokat aki ingadozik és hajladozik és széthasad középen áldott aki visszaadja a földnek a szennyezett vért hogy minden az övé legyen ezt az iszapot egy könnyű lehelet felfújja a közepén elszenesedett lángot ami a semmiből táplálkozik hogy térjen vissza hozzá minden hamarosan vaktában formálódik a sárból egy másik teremtmény amelyben minden újjászületik
Áldott tehát anyánk áldott akitől nem menekülhetünk el a kíméletlen játékos aki visszaveszi az elkopott tarokk-kártyákat és vég nélkül űzi a játékot újrakezdi az osztást kedvetlenül mintha részeg lenne nem úgy, mintha haldokolna és a vér megismertet velünk az első előtt egy második halált...
(Assisi Szent Ferenc)
Páricsy Lilla fordítása
.Méditation.
De la ville populeuse rien ne reste Rien
Des bois de myrte et des champs de moutarde
Où sous la longue vergue des chevriers
Paissaient jadis des diables entravés
Seule a duré la mort un souffle vêtu d’herbe
Quelques arpents entre deux longs remparts
Qu’à peine bossèlent renversées contre terre
De courtes barques juifs communistes
Et des Anglais bavards ensevelis
Dans la montagne d’écailles qu’aux veilles
De carême y jetaient les tenanciers du Tibre
Et ceux qui ne savaient du ciel que les saisons
Rendent aux éléments le peu qui les formait
Leur substance dispersée dans les coques
Réduite à une poudre noire indifférents
Au ciel qui dérive entre les murs Au visiteur
Qui déchiffre les pierres fendues O ye
Fountains… et dans les allées abandonnées
Contemple sa mort Les Cendres dans la main
De Gramsci…
(Keats & Pasolini)
.Töprengés.
A nyüzsgő városból semmi nem marad Semmi
A mirtusz erdőkből és mustárfű rétekből
Hol futóbabok hosszú hajtása alatt
Béklyózott ördögök legeltek egykor
Halál maradt csak egy fűruhás lehelet
Két messze nyúló kőfal közti sík
Mit meg-megtörnek földet néző
Kis ladikok zsidók kommunisták
És szószátyár angolok eltemetve
A halpikkely-hegy alá amit odahánytak
nagyböjt előtt kik a Teverét uralták
És akik az égből csak az évszakokat látták
Visszaadnak mindent mi formálta őket
Anyaguk a kagylókban szétszórva már
Sötét porrá mállott szemet se szúrnak
A falak közt sodródó égnek Annak ki arra jár
S megfejti a hasadt köveket O ye
Fountains… és az árnyas fák között
Kémleli Gramsci halálát kezében
Hamvai
(Keats & Pasolini)
Kovács András fordítása
.La duplicité.
Celui qui hier robe et ceinture étroite
Le front penché sous l’aile poudreuse
Du bombyx des nuits remâchait son passé
Et déjà enfermé dans son mur se voyait
Toucher l’hiver le voici à la table prolixe
Dans ces collines qui gonflent sous les pins
Et le vent rouge de Libye un monde
De sept couleurs où tout flatte et contente
Le proche et le lointain La morue à l’humide
Et le ciel léger des tumulus romains
Celui qui allait solitaire le voici
Près d’un être en chignon fille de l’Étrurie
Une sirène mouchetée en sorte de serpent
Chancelant l’œil et la langue aux abois
Et la chair à l’agonie Comment
Réconcilier ces deux qui font leur personnage
Ce sera le labeur de nombreuses années
Un mur de chaux et de courtes pages
Où précipiter femme et tombeaux et flatter
Tantôt la chair insatiable tantôt
L’ombre du passé…
(Paul Valéry)
.Kettősség.
Tegnap még szűk ingben szoros övvel
Az éjszaka hamvas szárnya alatt
Leszegett fejjel rágódott a múltján
És már falak közé zárva látta előre
Ahogy télbe ér és ímhol a sokbeszédű asztalnál
Tengeri fenyők alatt Líbia vörös szelétől
Duzzadó dombok ölén hétszínű
Világban ahol gyönyörbe s örömbe olvad
Közel és távol Az omlós tőkehal
S a római sírdombok feletti könnyű ég
Tegnap még egyedül járta útját most
Etruria lánya a haját kontyba tekerő
Pettyezett arcú kígyó-szirén mellett
Tántorog bénult szemmel, nyelvvel
Haldokló testtel Miként találhat
Egymásra egy lényben lakozó két alak
Hosszú éveken át fáradozhat érte
Ki meszelt falak közt rövid oldalakra
Taszít nőt temetőt és dédelget
Hol örökéhes testet hol
Múltba veszett árnyat…
(Paul Valéry)
Barna Anett fordítása
.La querelle des passions.
.Szenvedélyek perpatvara.
Au Marechiaro devant celle qui chante sans voix sirène en cheveux léger le sein les yeux une mer périlleuse comment sans chanceler affronter ce vertige enchaîné à ce corps infirme qui feint encore d’être et à celle qu’ il ne peut atteindre de loin s’abandonne
Étourdi un instant et privé de savoir devant celle qui flotte dans la lumière cheveux bouillonnants et lèvres humides et maladroitement se cache sous le coude la voix légère les yeux noyés comment si faible voir et se refuser le corps serré dans son infirmité
Si mort que je sois un instant arraché à mes liens abandonné à celle qui ne peut pas être et s’évanouit le coude sur le sein les yeux voilés me rejetant au flot des années sans plus rêver ni maladroitement serrer en moi ni rien que le corps sache faible et mortifié…
(Homère - L’Odyssée)
Marechiarónál a hangtalan énekű előtt fürtös szirén könnyűkeblű szeme veszedelmes tenger hogyan nézhetünk tántorgás nélkül szembe a szédülettel odaláncolva a gyönge testhez mely még színleli a létezést és ahhoz aki utolérhetetlen a messzeségből enged
Elkábulva egy pillanatra és a tudástól megfosztva a fényben úszó előtt lobogó fürtök és nedves ajkak és ügyetlenül takargatja magát övé a könnyű hang a könnybefúlt szem miféle gyöngeség ez látni és kihátrálni ha a test bezárul önnön erőtlenségébe
Ha belehalok is egy pillanatra eloldozom magam engedek a nemlétezhetőnek ki elenyészik keresztbe font kar fátyolos szem visszalök az áradó évekbe nincs több álmodozás sem ügyetlen magamra záródás sem semmi amit tudna a test gyöngén és meggyötörten…
(Homérosz: Odüsszeia)
Vilmos Eszter fordítása
.Du désir ainsi que d’un fruit.
.A vágyról valamint egy gyümölcsről.
Je ferai mon poème en forme de citron qu’il roule sous la main qu’il offre aux lèvres sa pointe charnue j’ai des anciens sultans la faim terrible et l’œil égaré et je vois sous le volet ma favorite un souple rameau aux fruits aigrelets
Le cloître est sombre seize vierges dans leurs cages chantent en bas latin dans l’aurore je vois à la branche vernie pendre un astre froid ce citron est mon cœur un soleil au-dehors triomphant disgracié au-dedans et gorgé d’amertume
Le ciel paraît la terre est un jardin seul sur un banc écarté j’appelle mon amie et j’aigris suscitant dans l’éclat du verger un simulacre louant en silence celle qui se dérobe un citron pour la bouche et pour la main une ombre...
(Ibn Zaydûn)
Versemet úgy írom citromszerű legyen passzoljon kéz alá kínálja szájnak húsos csücskét éhségem oly heves úgy révedek mint régi szultán látom redőny alatt a kincsemet hajlékony az ág gyümölcse fanyar
Cellasötét tizenhat szűz kolostorban dalol latinul ahogy pirkad látom ékes ág hegyén kihűlt csillag függ e citrom a szívem kívül csupa fény diadal de vesztes legbelül színültig keserű
Égboltozat körben egy kert a föld s én egyedül egy padon hívom kedvesem kesergek látszatot gyümölcskert fényében vetítek s áldom csöndben az elérhetetlent citrom a szájnak s a kéznek ködkép…
(Ibn Zaydun)
Bittner Gábor fordítása
.Palinodie de la résurrection.
Ils disent La vie est un banquet ils disent
Notre vin est l’instant et de longues années
penchés dans l’ombre sur leurs courtes pages
ils se travaillent les dents serrées
secs émaciés célébrant un festin
qui mieux mécontente qu’il ne réjouit
des vers élimés par l’étude et pour vin
un lait aigre qui agace la bouche
Puis la nuit les emporte et les rats
se font les dents sur leurs folles agapes
Mais les jeunes gens les jeunes gens des siècles
qui toujours comme nous auront des songes vains
butant une nuit par inadvertance
sur les ruines de leur tombe les réveillent
et ils ressuscitent dans leur corps de gloire
pourpres luisants lèvres tachées de vin
la main interdite glissée sous la nappe
défaillant près d’un ange au regard trouble
qui chante à mi-voix dans une langue ancienne
La vie est un banquet…
(Omar Khayyâm)
.Ellendal a feltámadásról.
Lakoma az élet mondják A mi borunk
a röpke pillanat mondják a könyv fölé
hajolva és hosszú éveken át
szikkadt ajkukat összeszorítva
körmölik szakadatlan a nyűtt sorokat
így robotolnak és így ünnepelnek
inkább bosszúsággal mintsem örömmel
karcos borként isszák a megaludt tejet
Hirtelen viszi el őket az éjszaka
és patkánypréda lesz a furcsa lakoma
Majd több száz év után egy másik éjszakán
egy csapatnyi ábrándos fiatal
mint mi pont olyanok sírjuk romjába botlik
életre kelnek ekkor borfoltos az ajkuk
dicső testük fényes bíborszínű
próbálják leplezni dermedt kezük
és megrendülnek ahogy a közelükben
felcsendül egy zavart tekintetű
angyal halk éneke egy ősi nyelven
Lakoma az élet…
(Omar Khajjám)
Pál Ágnes fordítása
Là-bas sur la rive assombrie où les trains
tempêtent sur la voie unique Attila
le mendiant de la beauté revoit sa mère
montée au ciel un panier sur la hanche
de linge humide …o dans ton grenier
emporte-moi où flotte à jamais ta lessive
son odeur est mon été le clou du fil
grince dans le soir comme fait l’oie sauvage
tant d’herbe folle a poussé tant de ciels
sur toi si active sans t’atteindre ni
voiler ton visage lumineux… Attila
qui eut d’autres mères Ria Judit Flóra
mais aucune qui poigne à son anniversaire
comme la morte qui l’enfanta …où
tout ce temps qu’à gaver les cochons
enfant je te rêvais ou mousse sur le Balaton
où étais-tu ma seule confidente longue
est la vie & courte l’espérance & les mots
sont vains… le ciel un catafalque
où ne luit que l’étoile polaire & les feux
d’un train qui arrive en bourrasque…
Ott a sötétedő parton ahol a vonatok
zúgnak az egyetlen vágányon Attila
a szépség koldusa találkozik anyjával
aki fölment az égbe ölében egy kosár
mosott ruhával …ó a padlásodra
vigyél fel engem ahol örökké lobognak az
ágyneműk illatuk az én nyaram a szög
csikorog este ahogy a vadlúd zsivajog
mennyi gaz nőtt föléd mennyi ég
ki oly serény vagy el sem érhetik
el sem rejthetik fénylő arcodat... Attila
akinek volt anyja más is Ria Judit Flóra
de egyetlen sem aki felbukkan születésnapján
mint a halott aki világra hozta ...mikor
gyerekként éveken át disznókat etettem
rólad álmodtam vagy hajósinas voltam a Balatonon
hol voltál te egyetlen bizalmasom hosszú
az élet & rövid a remény & a szó
hiábavaló... az égbolt ravatal
ahol csak a sarkcsillag ragyog & egy
száguldva érkező vonat fényei…
Páricsy Lilla fordítása
Au bord du Balaton esméralde l’eau
comme une effigie très ancienne à la cire
& souples les joncs l’œil se trouble
d’un vivant paysage il fait par illusion
un autre évanoui & s’évade
dans sa machine psychopompe l’esprit
loin des tiges barbues que le vent froisse
loin aux jours défunts & aux eaux fortunées
où s’épousant encore étroitement
on aimait un fracas le présent
tout-à-coup s’abat un orage enragé
tout gronde & gémit on court au bisztró
un décilitre de tokay le soleil reparaît
& au front de la statue au bord du Balaton
l’araignée qui songe monstrueuse
perdue en elle l’araignée au plafond
des poètes celle-là même ou sa centième
réincarnation qui hantait Attila
l’ingénieur des fééries couché là-bas
sur la ligne des eaux Attila József…
A Balaton-parton smaragdlik a víz
mint egy ódon viaszfestmény
& hajlong a nádas káprázik a szem
illúziót lát életteli táj helyett
szertefoszlót & elszökik
lélekvezető masinájában a szellem
messze a szélborzolta nádszakállaktól
messze a néhai napokhoz & a szerencsés vizekhez
mikor még szorosan egymásba fonódva
szerettünk recsegés-ropogás a most
hirtelen leszakad haragos zivatar
dörög & zúg befutunk a bisztróba
egy pohár tokaji után kisüt a nap
& a szobor homlokán a Balaton-parton
a pók ki álmában szörnyeteg
magában elveszett szövődmény
a költői elmében ugyanaz vagy századik
reinkarnációja annak ki Attilát kísértette
a varázsok mérnökét ott fekszik ő
a vizek vonalán József Attila…
Nagy Melinda fordítása
Guy Helminger versei
Schein Gábor fordításában
Unter der Lupe
zittern die Inseln wie Blattläuse Der
Gummibaum Atlas unseres Wohnzimmers
kennt das Meer als Gießkanne
Natürlich reden wir mit den Nachbarn legen
anschließend Geräusche mit der Pinzette in
unser Haus und erfreuen uns an ihrem
makellosen Klang
Seit wir Gott in unseren Gebeten mit einem
Smartphone bedachten kennen wir den Ort
an dem er wohnt Es ist außerhalb unseres
Viertels
Folglich tragen wir Schwimmwesten an der
Theke Der Durst nach Vorhersehbarem ist
eine entgrenzte Regung
Manchmal verzweigen wir uns unter dem
Gewicht des Lichts zu Taten die wir bei
anderen gesehen haben
So geht das Wie die sandige Trockenheit der
Steppe die kommt und Briefkästen die sich
nach schmutziger Lektüre sehnen
Ein Getrampel der Erinnerung als seien Herden
in uns Felle von merkwürdigem Geruch
Eines Morgens lag unter den Flaumeichen
eine leere Dose Nachdem wir uns beraten
hatten gingen wir hinein und suchten Schutz
Marihuana-Gedicht
Die Krähe hatte sich als Kuh
verkleidet die Wiese ertrug sie
wie Gesang Zwischendurch erbaute
jemand einen Supermarkt vor
meiner Parkbank Sie stand in der
Tradition der Trockenheit die meinen
Mund dehnte Zwei Rehe blickten
weiß in meine Richtung und ich
begriff dass Gott nie auf meiner Seite
gelebt hatte Es war eine befreiende
Explosion die Regen brachte Eine
Dame legte ihre Hand auf meine
Schulter fragt nach der Ordnung
in mir? Ich sah die Frage als Strauch
Die Saat meiner Antwort ging nicht auf
Stillleben
Es gab hier viele Liebespaare erste
Rendezvous beschattet von Erwartungen
Nun ist Herbst Aus den Sprinkleranlagen
der Buchen regnet es Vögel
Ein Obdachloser liegt wie ein Briefbeschwerer
auf den Botschaften der Parkbank
Reise nach Griechenland
Das Haus beherbergte zwei Katzen deren
Fellmuster die Porträts der verstorbenen
Besitzer zeigten Sie hielt das für ein schlechtes
Omen ich für Kunst Auch die Olivenbäume
entzweiten uns das Kiemenlächeln der
Fachverkäuferin während sie die Makrelen
einwickelte in Geschichten über das Wetter
die Granatäpfel die biblisch in die
Sprachmittage hingen und ihr schmeckten
Einmal schmiss sie mit einer Colaflasche
nach mir Solche Liebesscharmützel hinterlassen
Blindgänger und prompt drohten wir
zu verinnerlichen nahmen die Strandfarbe
unter unseren Körpern an wurden dunkel
wie die Sonnenuntergänge aus Zimt und
Petroleum Am neunzehnten Tag trieb eine
Möwe mit zwei winzigen Flügelschlägen
die scherbenglatte Stille zurück ins Meer
Bis heute warten wir neben unseren Wünschen
die wie Atlanten eingeräumt stehen auf eine
Wiederholung getönte Kunststoffbrillen
beide Trinker würde ich sagen
Zweites Gesicht
Der Regen fällt nicht Er wird herabgezogen
von den Wurzeln des Ahorns der niemanden
neben sich duldet und die Tagebücher der
Tannen aufzuweichen sucht
Das habe ich im Urlaub gelernt von ihr deren
Haar dick und schwarz durch die Gärten wehte
als verbrenne jemand Plastik Ich dachte mit
einem Mal darüber nach ob das Wasser sich in
meinen Augen erblickt wenn mein Spiegelbild
hineinfällt ob sich in den höheren Wellen
die zornigen Schuldzuweisungen der
Ertrunkenen überschlagen?
Betrachtete man den nächtlichen Himmel genau
konnte man den ovalen Abdruck erkennen
den Laufweg der Planeten im Gehege Ihre
Substantive führten mich in die Suppenküchen der
Dichtung Ihre Liebe hatte eine tätschelnde
Hand und kam vom Film
Wie in den Öllachen-Orchideen am Waldrand
sammelte sich unter ihren Lidern zuweilen ein
gemeiner Ernst die Ankündigung unseres Frühsports
auf den verschwitzten Wiesen der Einsamkeit
Sie war die Ginsterhecke die die Amsel auf sich
zukommen sieht
Zeitloses
Das Begräbnis öffnete die Tore
und einen Raum lang sahen wir
die Wände der Zeit. Der Tote lag
auf einem Tisch aus gepressten
Minuten und wir verstanden:
niemandem werden die Tage
davonlaufen Unter der Erde falteten
die Maulwürfe die Nacht zu
schwarzen Seiten manche davon
zu Spannlaken für die durchgelegene
Rückenansicht der Waldböden
Die Dauer aber stand als Tanne
neben der Trauerhalle und ging
langsam in eine Birke über
Während wir so herumstehen
Ein lakritzfarbener Wagen öffnet den Nachmittag
während wir so herumstehen und auf den Tod warten
Dein Wohnzimmer ist eine Bäckerei duftend wie die
Brötchenauslage im Heimatgefühl Hitzegirlanden
beschweren die Zeit Manchmal besuchen wir Galerien
während wir so herumstehen und auf den Tod warten
Denn das Melancholische liebt die Leere weil es in ihr
dem Widerhall seiner Atmung lauschen darf
Die schwarzen Löcher sind die Blindenhunde des Alls
zarte Geräusche jenseits der Blatttrikots der Bäume
Früher feilte meine Zunge an dir leicht wie der Wind am
Stein während wir so herumstanden und auf den Tod warteten
Schneckenkaliber so treffen uns die Kugeln der Jahre
zart wie der Schleim ungewaschener Hände
Wir schauen zu wie die Nachbarn sich ins Licht legen
auf den Docks ihrer Aquarien Darin Lebenssinn Und ich
frage: Wann kommt er zu uns? Und du sagst: Alles zu seiner
Zeit während wir so herumstehen und auf den Tod warten
Manche Verse haben uns in die Gelenke geschnitten wie
Kabelbinder manche Bitten auch manche Vorschriften
Das sind so Detailaufnahmen vom Vogelgesang vom
Staatsapparat Fotos von Fließbändern an der Wand drinnen
Das Essen ist meist gut mehr Landschaft denn Nahrung
auch wenn den Imkern dabei der Honig aus der Sprache
tropft und der Sonnenuntergang an unseren offenen
Mündern hängt während wir so herumstehen
und auf den Tod warten Man sieht die Engel nicht oft
obwohl der Himmel als errötender Läufer in
unserem Flur liegt die Kommoden für die Ewigkeit
gebaut sind das Denken zwischen den Gebeten
herumläuft als glaube es an Absperrungen an die
Freiheit der Mirabelle im Fall während wir so
herumstehen und auf den Tod warten In freiem Fall
auch dein Arm eine Geste wie eine Welle so ausdruckslos
und wiederkehrend über der Sofalehne des Meeres
Im Nachtprogramm singen ein paar Jollen Kennst
du Space Mining höre ich aus deinem Mund als sei
das eine Marmeladenmarke Im Landesinnern kentert eine
Landschaft Der Mond liegt zwischen zwei drei
Meinungen wie ein geernteter Apfel im Korb Daneben
Nüsse Navigationsgeräte zum Rand der Dunkelheit
während wir so herumstehen und der Tod uns erwartet
Balaton-Absinth
Morgens hob das Licht den See ins Glas
türkis und milchig und hochprozentig
Die Ähnlichkeit mit der grünen Fee der
Dichtung ließ mich daraus trinken
Balaton Balaton Balaton So schlug das Herz
während ich mit dem Fahrrad die Hügel
hochkroch und kein Wasser dabei hatte Dann
begann es zu regnen und ich streckte die
Zunge raus wie einen Fliegenfänger für die
Landschaft die satt war Erinnerung forderte
und Gedichte Im Wald schließlich war das
Grün so flüssig dass mir die Wörter ertranken
Ich füllte das Gemisch in eine Flasche und
nahm den See mit nach Hause
Das Bad
hatte Kabinen aus Holz gezimmert an den
Strand ungarischer Gedichte
Salvatore Quasimodo stand dort unweit von
Tagore Wir aber saßen auf einer schicken
Terrasse mit Blick auf den Hafen Die Yachten
trugen ihre Masten wie zu große
Krawattennadeln Der Wind ließ sie scheppern
Kuhglocken gleich der Plattensee grün
wie eine Alm weshalb wir von Höhen redeten
als käme das Denken herab vom Gebirge
Niemand stieg in den See um den mein
Kreislauf flimmerte wie eine Promenade
aus Versen und Vorhof Die Rechnung
überreichte uns der Kellner als nasses Tuch
Balatonfüred
Auf der Promenade jagten die Vögel
auf ihren Fahrrädern dahin die Federn
tätowiert mit dem Eisenoxid der Böden
Alles war eine Übersetzung das Sprechen
das Schwimmen und wie die Mineralquellen
mit den Würfelnattern spielten
Wir überließen uns der Herzchirurgie der
Trauben bis die Wälder in uns eintraten
wie Gebäude aus dem achtzehnten Jahrhundert
gefüllt mit Touristen in zu engen Ballkleidern
Im Sommerhaus von Lujza Blaha fiel ich vom
Sessel und sang vor Schmerzen
Veszprém-Prosa
Was bedeutet es wenn der Erzbischof
Fresken in der Basilika weiß übertünchen
lässt? Kulturhauptstadt Europas Sogar
der Wind wurde renoviert und war geschlossen
als ich die Stadt besuchte Es gab auch schöne
Momente Aber die hatten mit Menschen zu
tun die dort bereits lange lebten
A nagyító alatt
Levéltetvekként reszkető szigetek. A gumifa
nappalink Atlasza,
a tenger az öntözőkannája
A szomszédokkal egyelőre szóba állunk
hogy aztán csipesszel zajokat helyezzünk
a ház tárgylemezére és örvendezzünk
a hibátlan hangzásnak
Mióta Istent imáinkban
okostelefonnal kiháromszögeljük
tudjuk hol lakik A hely kívül esik
a mi negyedünkön
Ezért úszómellényt viselünk
a pultnál Szomjazunk az előrelátható
dolgokra szomjunk határai közül
kitüremkedő mozdulat
Néha a fény súlya alatt
tettekké ágazunk
melyeket másoktól láttunk
Így megy ez Akár a sztyeppe száraz
homokja közel már vagy mint levelesládák
melyek mocskos olvasmányokat kívánnak
Az emlékezés lábdobogása a koponyában
mintha nyájak költöznének belénk
prémük nehéz szagával
Egy reggel a molyhos tölgy alatt üres
konzervdobozra leltünk Jól megtanácskoztuk
mi legyen bebújtunk védelmet remélve
Marihuána-vers
A varjak tehénnek öltöztek
és a mező elviselte őket
akár az éneklést A parkban
közben szupermarket épült
a padommal szemközt. És a pad
ott ragadt a szárazság hagyományában
kitátottam a szájam Két szarvas nézett
felém fehéren és megértették
hogy nincs velem isten soha nem is volt
Felszabadító robbanás
amely esőt hozott. Egy nő
a vállamra tette a kezét
és azt kérdezte, rend van-e
bennem. A kérdés füstként lebegett
Hiába volt a válasz vetése nem fogant be
Csendélet
Szerelmespárok sétái első
randevúk a parkban várakozások
árnyékai Most itt az ősz A tölgyek
öntözőrendszere madarakat permetez
Egy hajléktalan levélnehezékként
fekszik a padok sms-üzenetein
Utazás Görögországba
A házban két macska lakott bundájuk
ábráiban a halott tulajdonos
arcképe bujkált Barátnőm szerint ez
rossz ómen szerintem művészet Az olajfák is
megosztónak bizonyultak és az árusnő
kopoltyúmosolya miközben a makrélákat
az időjárásról szóló történetekbe csomagolta
és a gránátalmák is melyek biblikusan
a nyelv delelője fölött csüngtek jó ízük volt
A barátnőm egyszer felém hajított egy kólásüveget
Az ilyen szerelmi csetepaték után föl nem robbant
aknák maradnak és mi készek voltunk azonnal
magunkba fogadni őket a két strandszínű
test között a sötét volt a híd
a fahéj- és petróleumillatú naplementék
A tizenkilencedik napon egy szúnyog
két apró szárnycsapása visszaűzte
a tengerbe a cserépsima csöndet
Kívánságaink mellett máig szobrozunk
Atlantának meghagytuk őket nem engednek
egy ismétlésből színes műanyagszemüvegek
mint két alkoholista mondanám
Második arc
Az eső nem esik. A juharfa gyökere
húzza le az égből A juhar nem tűr
maga mellett senkit a fenyők
naplóit felpuhítja
Ezt a szabadságom alatt tanultam tőle akinek
a haja vastagon és feketén lobogott a kertben
mintha valaki műanyagot égetne Hirtelen
azon kellett eltűnődnöm hogy a víz
megpillantja-e magát a szememben amikor
a tükörképem belé zuhan és hogy a magas
hullámokon a vízbe fúltak haragos
szemrehányásai túlcsapnak-e.
Ha pontosan megfigyelnénk az éjszakai eget
felismernénk az ovális lenyomatot
a bolygók pályáit a ketrecükben
Főneveik vezettek a költészet
ingyenkonyhájába Szerelme simogató kéz
és mintha filmen láttam volna
Ahogy az olajfolt-orchideákban az erdőszélen
néha összegyűlt szemhéja alatt
valami komolyság hajnali futások
kinyilatkoztatásai a magány átizzadt mezőin
A kötészet volt a seprűsövény
mely látta a hangyákat közeledni
Időtlen
A temetés kapukat nyitott
és a megnyíló térségen át
megláttuk az idő falait.
A halott a kisajtolt percek
asztalán feküdt és felfogtuk:
a napok a halottakat sem
hagyják magukra A föld alatt
a sündisznók összegyűrték
az éj fekete lapját A hatások itt-ott
lepedőként kifeszültek a környező
erdőtalaj visszáján A nem múló idő
mégis szálegyenesen állt mint egy fenyő
a ravatalozó oldalán és lassan
nyírfává változott
Miközben így álldogálunk
Egy édesgyökér-színű autó a délután nyitánya
miközben így álldogálunk várakozva a halálra
A dolgozószobád egy pékség illatozik mint
egy kosár zsemle olyan otthonos Villámgirlandok
súlya nyomja az időt Néha galériákat látogatunk
miközben így álldogálunk várakozva a halálra
Hiszen a melankolikus szereti az ürességet
meghallja benne lélegzetének visszhangját
A fekete lyukak a mindenség vakvezető kutyái
finom zajok a fák lombozatán túlról
Régen könnyen köszörültem rajtad a nyelvem mint
a szelet köszörüli a kő amíg így álldogálunk a halált várva
nyáladzó csigák vagyunk így találnak el minket az évek
lövedékei finomak mint a mosatlan kézen a lepedék
Figyeljük, ahogy a szomszédok kifekszenek napozni
napoznak akváriumaik dokkjaiban. Ilyen az értelmes élet
Megkérdezem: Mikor jön el hozzánk? És te azt feleled:
Mindent a maga idejében amíg így álldogálunk a halált várva
Néhány sor a csuklónkba vágott mint a kábelkötegelő
vagy bizonyos kérések és előírások Ez már csak ilyen
Részletes felvételek a madarak énekéről az államgépezetről
fényképek a futószalagokról a fal mellett belül
Az étel többnyire jó inkább táj mint táplálék
akkor is ha a méhészt a méz közben kipergeti
a nyelvből és a naplemente fennakad a nyitott
szájunkon miközben így álldogálunk
várva a halált Nem látunk gyakran angyalokat
bár az ég mint kipirosodó futó a folyosónkon
fekszik a komódokat az örökkévalóságnak
ácsolják a gondolkodás az imádságok között
járkál mintha hinne a lezárásokban a lehulló
sárgabarackok szabadságában miközben így
álldogálunk várakozva a halálra szabadesésben
a te karod is egy mozdulat mint egy hullám olyan
kifejezéstelen és visszatérő a tenger kerevettámlája fölött
A délutáni programban néhány finn dingi énekel Ismered
a space miningot a te szádból hallom először olyan
mint egy jégkrémmárka Az ország belsejében
az oldalára dől egy táj A Hold helye két-három
vélemény között van akár egy almának a kosárban
Mellette dió navigációseszközök a sötétség peremén
miközben így álldogálunk várakozva a halálra
Balaton-abszint
A reggeli nap üvegbe vonta a tavat
türkiz opálos magasfényű
A költészet zöld tündére
inni hívott
Balaton Balaton Balaton Így vert a szív
míg biciklivel a dombra
fölkapaszkodtam és nem volt nálam víz
Aztán esni kezdett és kinyújtottam
a nyelvem mint egy légykapó hogy
elfogjam a tájat mely emlékké akart válni
és verset követelt Az erdő folyékony
zöldjében a szavak megfulladtak
Egy üvegben összegyűjtöttem a keveréket
és mint értékes nedűt hazavittem a tavat.
A strandon
deszkákból ácsolt kabinok
a magyar versek partjain
Salvatore Quasimodo állt nem messze
Tagorétól Mi egy teraszon ültünk kilátással
a kikötőre A jachtok árbocai mint túlméretezett
nyakkendőtűk A szél zörgette őket
hangjuk mint a tehénkolompé A Balaton zöld volt
mint egy legelő amiért magas hegyekről
kezdtünk beszélni mintha a gondolkodás
magas hegyekről ereszkedne alá
Senkisem merészkedett a tóba körülötte
az erek hálózata villódzott mint egy sétány
csupa versből A számlát a pincér
úgy nyújtotta át mint egy nedves kendőt
Balatonfüred
A sétányon a madarak biciklin
üldözték tollaikat
a föld vasoxidja tetovált rájuk mintát
Minden fordítás volt A beszéd
az úszás és ahogy az ásványvízforrások
kockás siklókkal játszottak
Mi átengedtük magunkat a szőlőszemek
szívkórházának míg az erdő be nem tette
a lábát belénk miként a tizennyolcadik századi
épületek telis-tele turistákkal túl szűk báli ruhákban
Blaha Lujza nyári rezidenciáján leestem
a székről és daloltam a fájdalomtól
Veszprém-próza
Mit jelent ha az érsek fehérre meszelteti
a Bazilika freskóit?
Európa kulturális fővárosa Még a szelet is
felújították zárva volt amikor
meglátogattam a várost Voltak szép
pillanatok is De csupa olyan emberrel
találkoztam akik már régen éltek ott
Jaan Malin versei
Lengyel Tóth Krisztina fordításában
Suhteselgus
Ma ei taha olla näiteks puu vari,
vaid eelistan olla seesama varjuga puu,
kes suvel püüab päikesekiiri.
Nojah, natuke olen ka see muld,
millest igatsetud puu ja mitmed teisedki
saavad oma toidu, saavad oma toe.
Puul oleks mullast üsna vähe saada,
kui seal ei müttaks ringi vihmauss
ega mädaneks õunad, lehed, puutükid jm.
Nii et mul on õige mitu põhjust armastada
lehti, õunu, puutükke ja eeskätt vihmausse.
Jah, ma tahan olla see
esmapilgul tähtsusetu, kuid tegelikult
kõige aluseks olev muld
ja sellest taevasse küündiv ilmapuu
Su jalgade all,
mis alles hetk tagasi kontsasid kõpsutasid,
nüüd aga keskendunult tantsus ujuvad.
Elu on üllatus. Ma armastan Sind.
Aja kõla
Middlesbrough' elu juhib Saatana sõrm
(keegi pole seda näinud, mistõttu me ei tea,
kas see on kange ja karvane või mitte).
Küll aga võime kinnitada, et see on sirge,
jumalikult sirge.
Elu läheb aina ilusamaks, lõbusamaks ja kultuursemaks.
Üsna varsti hakkab kollaste lehtedega linnavalitsus
oma neljapäevaseid, kodututele avatud koosolekuid
korraldama ajaloolises, eeskätt tsirkust pakkuvas ööklubis “Imperiaal”.
Linnavalitsuse all keldris hakkavad puhuma
naturaalsed muutuste tuuled, mis kindlasti pole plastmassist.
Muutused ulatuvad teisele poole raudteed,
140-aastase raudsilla alt läbi
boheemlaste parki ja seal servas asuva endise linnavalitsuse hoone torni.
Muuseas. Kell seal tornis näitab ikka veel õiget aega –
aeg läheb, aga näitaja jääb.
Kasvõi nähtamatuna.
Needsamad muutuste tuuled
puhuvad siili soengu sassi,
sajandivanuse surnuaia siledaks,
sihvaka torni seierituks.
Sadamahoovi hooned haihtusid Sherwoodi metsadesse,
järele jäi vaid kõhedust tekitavalt selge müür,
ümarkantsete ovaalsete akendega müür,
mille ühes suunurgas istub hullumeelseks
tohletanud, muigavalt vaikiv troll.
See sell istub ja teda rõõmustab, et jalkafännid
laulavad traatides.
Sadadada
illalla ollalla
trillalla-trullalla
pillalla-pullalla
krillalla-krullalla
masteri vOOOOO
kasteri kOOOO
nasteri nOOOO
dibidabi DA-DA-DAA
gibi-gabi GA-GA-GAA
bibi-babi BA-BA-BAA
sibi-sabi SA-SA-SAA
DIN-DAN-DI DA-DAA
GIN-GAN-DI DA-DAA
VIN-VAN-DI DA-DAAA
U-GAN-DI DA-DAA
balder vahendi hõk-hõk rii
sumise tummise supisse sii
sse sääred kui portselankäsi
põsakil emaselt nõnda ei väsi
muse vastu löödud haav
pole oluline millist värvi saav
kääne peaks sulle homme vastu
tulema – nii madalale tema küll ei lasku
seee silllm
illlma
milllleta
viiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiin
siiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiin
kardiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiin
illlma
milllleta
paistab ruloooooooooooooooooooooooolur batsiap
[Sinu vaikust mina iialgi ei püüa...]
Sinu vaikust mina iialgi ei püüa
kinni. Kordan vaid üht põgenevat nime.
Enda sündimisest püüab lahti saada
väike värvuke – too rõõmuks koorund kera.
Tuled aknale ja toksid ärevuses.
Üksnes elu andev hoolivus Su paneb sädelema.
Vaatan oksalt seda vaikset sügismängu
ning puistan Sulle elutungil seemneid.
Lombisurr
ten pirimaotu veeri,
lestuurita korneeri!
ten piri ...sse lom pirru
virisse lom virru
pirisse lom pirru
kilisse lom killu
vilisse lom villu
sirusse lom sirru
tirusse lom tirru
punder ükskümmend üks
punder kakskümmend kaks
punder kolmkümmend kolm
punder allatoonus all!
sombmelde sombun krigivenes keigonyt
melles tahete, handules tahete.
varhostulim kurbu – mestollet munde.
je kylge dusmyllel pinde va heter!
Armumisest pääle
Madalikul kohtusime
siis, kui hakkas soojaks minema
Merre minekuni oli veel aega
Peagi läksime hiliskevadisse kellukasse
mis polnud veel korralikult õide puhkenud
Jah, me kohtusime
kusagil kevade lõpupoole
kus, seda ma teile ei ütleks
Kui poleks mainitud madalikku
seda küsimatult üksikut ja õnnelikku
saarekest MEIE MERES
Sinule saadan suudluse
meie ühtivalt süüdiva suudluse
mille süü on nii õnnelik
kaunis ja õnnelik –
et … ah, Sinu soojus,
meeletu(se) soojus
kustutab tule ja vaatab taevast
toda muhklikku taevast
millesse upume mõlemad
Lamame siis kohe-kohe õitsema puhkevate
kellukatega (kas ka tolmukatega?)
mere põhjas kõikuvate siilikute vahel
vaatame teineteisele otsa ja
(kui me just ei maga)
kõhistame veskiliste tobedat naeru
[Olla elus]
Kas ootate aastat 1956?
Seda meeleheitlikku julgust.
Seda südamete avamist.
Toona küll lämmatati,
aga lootkem, et see ei kordu.
Kas Budas laulab lõoke nii,
et seda kuuldakse Pestis
ja ka Balatonfüredis
ja mujalgi maailmas?
Kirsid naeravad
ja kutsuvad kaasa,
sest õhk hõiskab igal aastal
ja mitte üksnes kevadel.
Sünnitakse, kasvatakse ja ollakse õnnelik
ka sellest hoolimata,
kas ümbritseb mets, asfalt või pori.
Rõõm sellest ilusast päevast.
Julgus olla vaba ja tahta jääda
tulevikku.
Viszonytisztaság
Nem akarok lenni például árnyéka egy fának,
lennék inkább maga az árnyas fa,
aki nyáron napsugárban fürdik.
Hát, igen, kicsit a föld is én vagyok,
amiből a vágyott fa és sok másik is
kapja táplálékát, kapja támaszát.
A fa sok mindent nem kaphatna a földből,
ha nem araszolna benne itt-ott giliszta,
vagy nem rothadna alma, levél, fadarab stb.
Így hát számos okom van szeretni
levelet, almát, fadarabot, és főként a gilisztát.
Igen, ez akarok lenni,
az első látásra jelentéktelen, de valójában
mindennek alapját adó föld
és az ebből égbe nyúló világfa
a lábaid alatt,
mik az előbb még tűsarkon kopogtak,
most meg már elmerülten úsznak a táncban.
Meglepetés az élet. Szeretlek.
Az idő hangzása
Middlesbrough életét a Sátán ujja irányítja
(senki sem látta, így aztán nem tudom,
hogy merev-e, s hogy szőrös-e vagy sem).
De azt megerősíthetjük, hogy egyenes,
istenien egyenes.
Az élet egyre szebb, egyre vidámabb és egyre kulturáltabb.
A megsárgult papíros városi önkormányzat a hajléktalanok előtt nyitott
csütörtökönkénti üléseit nemsokára már a patinás,
főként cirkuszt kínáló éjszakai klubban, az Imperiálban rendezi.
Az önkormányzat alatti pincében fújdogálni kezdenek
a változások természetes szelei, biztos nem műanyagból vannak.
A változások elérnek a vasút túloldalára,
át a 140 éves vasúti híd alatt
el a bohémparkig és a szélén a hajdani önkormányzati épület tornyáig.
Apropó. Az óra ott a toronyban még mindig a helyes időt mutatja –
az idő megy, de a mutatója marad.
Akár láthatatlanul is.
A változásoknak ugyanezek a szelei
összeborzolják a sün frizuráját,
kisimítják az évszázados temetőt,
elmutatótalanítják a sudár tornyot.
A kikötőcsarnok épületei fölszívódtak Sherwood erdeiben,
csak az iszonyú világos fal maradt belőlük,
lekerekített ablakaival a fal,
melynek szája sarkában ott üldögél egy őrületbe
fásult, somolygón hallgatag troll.
Ez a koma csak üldögél, és örül, hogy focidrukkerek
énekelnek a szélfútta drótokban.
Századada
illalla ollalla
trillalla-trullalla
pillalla-pullalla
krillalla-krullalla
maszteri vÓÓÓÓÓ
kaszteri kÓÓÓÓÓ
naszteri nÓÓÓÓÓ
dibidabi DA-DA-DÁÁ
gibi-gabi GA-GA-GÁÁ
bibi-babi BA-BA-BÁÁ
szibi-szabi SZA-SZA-SZÁÁ
DIN-DAN-DI DA-DÁÁ
GIN-GAN-DI DA-DÁÁ
VIN-VAN-DI DA-DÁÁÁ
U-GAN-DI DA-DÁÁ
balder eszköze hök-hök gee
reblyézzük sűrű levesben bee
lé lábszárak mint kéz porcelánk
önyöklő nősténytől így el ne fár
adtság ellen ütötte seb
mindegy is hogy lesz színesebb
eset ha kéne holnap szembe
jöjjön – ilyen mélyre nem süllyedne
eeez a szemmmm
ammmi
néllllkül
viiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiszek
iiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiitt
függööööööööööööööööööööööööööööööny
ammmi
néllllkül
kilátszik a rolóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóólor a kizstálik
[A Te csöndedet én sohasem fogom...]
A Te csöndedet én sohasem fogom
el. Csak ismételgetek egy menekülő nevet.
Saját születésétől próbál szabadulni
az apró verebecske – örömmé kikelt gombóc.
Odajössz az ablakhoz és kopogsz izgatottan.
Csak az életadó gondoskodástól ragyogsz föl.
Nézem ezt az néma őszi játékot az ághegyről
és életigenlés-magot szórok Eléd.
Pocsolyszurr
ten bőgőkígyátlan véri,
lesztúritta kornéri!
ten piri ...be lam pirru
viribe lam virru
piribe lam pirru
kilibe lam killu
vilibe lam villu
siruba lam szirru
tiruba lam tirru
kapuc egyincegy
kapuc kettinckettő
kapuc harminchárom
kapuc altónincaltón
felhümelde felhődöm csikorgoroszban kejgonütt
millban akertek, handulban akertek.
varhoszjöttim szomor – mesztvagyva tojde.
es hozzá düszmüllön pindevét heter!
Miután beléd szerettem
Völgy mélyén találkoztunk
amikor kezdett melegedni az idő
A tengerben fürdés még odébb volt
Rögtön bementünk egy későtavaszi harangvirágba
ami még ki sem nyílt rendesen
Igen, akkor találkoztunk
valahol tavasz vége felé
hogy hol, azt Önöknek nem árulnám el
Ha nem említtetett volna meg a völgy
ez a háborítatlan remetelak és boldog
kis sziget a MI TENGERÜNKBEN
Csókot küldök Neked
az egyesítő büntethetőség csókját
melynek bűne oly boldog
gyönyörű és boldog –
hogy... ah, a meleged
az eszméletlen meleged
(az eszméletlenség melege)
kioltja a tüzet és nézi az eget
a göröngyös eget
amibe beléfúlunk mindketten
Heverünk hát a már-már mindjárt kinyíló
harangvirágokkal (a porzóikkal is?)
a vízfenéken tántorgó tengerisünök között
nézünk egymásra és
(ha éppen nem alszunk)
mint a molnárlegényes dalban
nevetgélünk sután
Bátorság
1956-ra vártok?
Arra a kétségbeesett bátorságra.
Arra, hogy megnyíljanak a szívek.
Akkor elfojtották,
de reméljük, többet ilyen nem lesz.
Úgy énekel-e a pacsirta Budán,
hogy meghallják Pesten is,
és Balatonfüreden is
és máshol is a világban?
Nevet a cseresznyevirág
és hívogat,
mert ujjong a levegő minden évben,
és nem csupán tavasszal.
Az ember megszületik, felnő és boldog,
függetlenül attól,
mi veszi körül, erdő, aszfalt vagy sár.
Öröm, hogy ilyen szép ez a nap.
Bátorság szabad lenni, és akarat megmaradni
a jövőnek.
Antonio Rivero Taravillo versei Imreh András fordításában
El timbre
El timbre está sonando: alguien que llama
a la puerta de casa de mis padres
(la hija de los nuevos propietarios,
la vecina de arriba, el panadero...).
El timbre está sonando, pero dentro
los muebles son distintos, y las lámparas.
Mis hermanos y yo no lo oímos,
jugando en el balcón hoy más remoto.
El timbre está sonando. A la mirilla
no acuden nuestros ojos. Un extraño
corre por el pasillo hasta la puerta
a abrir al otro extraño que ha llamado.
El timbre está sonando. Reverbera
en esta habitación a tres kilómetros
treinta años después. Alguien que llama
e ignora las mudanzas, las arrugas y grietas.
El timbre está sonando en esa puerta
que lleva a la salita de mi infancia.
Y mi padre no sabe, en su despacho,
que hoy tampoco hice los deberes.
Las secuoyas
I
Bajas por el sendero que te deja
ante sus troncos gruesos, las columnas
del templo que sostiene un universo
en que el bosque era al tiempo altar y dioses.
En el fondo del valle, en otra era
árboles que habitan la memoria.
Éste brotó cuando Héctor
fue ocupando sus pies en los hexámetros;
aquél cuando en Judea un niño vino
para al cabo abrazarse a otros leños;
el más joven tiene la edad
del oro en las vidrieras góticas o el oro
acuñado en monedas que un día
jarcias compró para Colón y hombres.
Uno, derribado, es un grito
de raíces torcidas; otro, a horcajadas, un pórtico
que atraviesa un camino.
En el fondo del valle, en otra era,
todo aquí tiene otro compás y otra escala.
II
Subiendo por la senda que te aleja,
a la vuelta regresas jadeando
como un animal que en minutos pasa
de pez a anfibio, y de éste a hombre,
y aún no le obedecen los pulmones.
Una navaja
Aquella navaja automática
que en el cajón guardaba
de adolescente
nunca hirió a nadie sino a mí,
mis sueños de violencia exasperada.
Hoy quién sabe dónde estará,
mas todavía
se abre en el recuerdo,
con vigor su resorte.
Su hoja me refleja, incruento espejo
del tiempo que apuñala la memoria.
Camaleón de acero,
se vuelve del color de lo olvidado.
Libro de Kells
Apenas si cristiana esta belleza,
labor de lacería, largas líneas
cruzándose infinitas en la piel
de un carnero muerto en el otoño.
La mayúscula inmensa que muerden las panteras,
serpientes que se enroscan a lo largo del asta,
los trazos insulares, el hermoso alfabeto
que nombra cada letra con el nombre de un árbol.
Si no creo en tu Dios, viejo copista,
creo en lo divino de tu arte.
Casi un haiku
¡Cállate, trueno,
que asustas a mi gata!
(Y el trueno ése
no sonó más)
Soy
Sólo soy
un perro que solloza por ser hombre,
un blanco al que no apunta dardo alguno,
el lecho de un río desecado,
un pueblo del que ya emigraron todos
y el cierzo ulula y lame sus esquinas.
Un pueblo del que ya emigraron todos
y pronto perderá hasta su memoria
cuando el último nativo —ya muy lejos,
rodeado de viuda, de hijos, de amargura—
se lleve su recuerdo a los terrones.
Que no son
Por unos cuantos versos memorables
hubiera dado todo: día y noche,
mi alma —si la tengo—, mi fracaso,
los años y su mísero durar.
Por unos cuantos versos memorables
que no son estos versos.
De un bestiario
No, los versos
no son las rayas del tigre,
tan hermosas.
Ni tampoco,
los colmillos.
Son las tensas
líneas que unen sus ojos
a la presa
la fracción de segundo
previa al salto.
La poesía siempre
es el hambre,
el deseo.
Nunca la carne que sacia.
Rito de iniciación
En La Rama Dorada, Frazer no comenta
nada sobre este rito de pubertad, en mí cumplido
ya en la madurez aletargada:
tomar unas cervezas con mi padre,
solos los dos, hombro con hombre
que a fin de resolver sus diferencias
hacen coro al pedir la última ronda.
Ligeramente ebrio, a los treinta y cinco años,
al lado de este otro hombre maduro
hoy me he hecho adulto por el rito
de un poco de lúpulo y la embriagadora fuerza
que da el viril cariño de abrazarnos
cuando ayer mismo hubiéramos podido
tumbarnos a sonoros puñetazos.
El baño
En el dorado mar entraste,
y azul, entre la espuma de las olas.
“Báñate conmigo,” dijiste.
Rechacé tu invitación: prefería
contemplarte en la boya de tu pelo,
los pequeños delfines de tus pies,
las movedizas islas de tus hombros,
y, lejos, desde la playa, escribir
un poema que hablara de mi cuerpo
nadando junto al tuyo, sal y agua
disueltos en un puro mediodía.
Bañándonos los dos, pero en el verso:
esta felicidad más perdurable
donde no baja el sol ni la marea.
De senectute
Envejecer no es verte en el espejo
y hallarte las arrugas en el rostro:
hacerte viejo es ver los arañazos
que marcan a los seres que quisimos
y todo cuanto un día emocionaba
ahora ya del todo indiferente.
Las arrugas del alma son más hondas
que surcos en la piel. Mucho más blanca,
la nieve en la ilusión que en el cabello.
Aún la mano es fuerte, mas no encuentra
ya nada que los ojos ambicionen.
Envejecer es esto:
que muera el corazón sin que se pare.
Palabra en el tiempo
La vida es un bostezo entre dos siestas,
el vuelo de un pájaro alcanzado
por el plomo del tiempo,
la gota en el fondo de un vaso
que otro antes bebiera.
La vida es ese globo que se escapa
de la mano de un niño y sigue al cielo,
un punto de color, más y más lejos,
al que llamabas tuyo.
Nada tiene el durar que le pensamos,
y si hablo de lo que tengo más cerca,
lo que apenas conozco de tan breve,
mi vida se limita a las tres horas
que tardas en leer mi poesía.
A csengő
Megszólal a csengő: a szüleim
lakásánál álldogál valaki
(az új tulaj lánya – nincs nála kulcs –,
a fenti szomszédasszony vagy a pék…)
Megszólal a csengő, de odabent
mások a bútorok, mások a lámpák.
Nem hallják a testvéreim és én sem –
játszunk, a ma már messzi balkonon.
Megszólal a csengő. Nem nagyítódik
szemünk a kémlelőben. Idegen
szalad keresztül az előszobán,
ajtót nyitni egy másik idegennek.
Megszólal a csengő. Hallatszik itt is,
jó három kilométerrel idébb
és harminc évvel. Valaki becsenget –
nem tud költözködésről, ráncokról, repedésről.
Megszólal a csengő gyerekszobámban:
a fal túloldalán, a dolgozóban
apámnak fogalma sincs, hogy ma sem
készültem el a házi feladattal.
A szikvóják
I
Lemész az ösvényen az óriási
törzsekhez – egy templom oszlopai,
egy univerzumé: benne az erdő
oltár volt és istenek kórusa.
Fák – egy másik korszak itt hagyta őket,
memóriánk völgyébe belenőttek.
Ez akkor volt magonc,
mikor Hektór hexameterre lépett;
amaz mikor egy júdeai férfi
egész másfajta fára tárta karját;
a legkisebb is egyidős
a gótikus üvegek aranyával
vagy a tallérokéval, amikért
vitorlát, kötelet és embert vett Kolumbusz.
Kidőlt az egyik: most göcsörtös
gyökérsikoly; a másik viszont az országút fölött
széles terpesszel hidal át.
Fák – egy másik korszak itt hagyta őket,
másfélék az arányok, és egész más a lépték.
II
Felmész az ösvényen az óriási
fákkal hátad mögött és úgy lihegsz,
mint egy állat, aki percek alatt
lett kétéltű, abból meg ember –
tüdeje még rakoncátlankodik.
Rugós kés
Az a rugós kés
kamaszkorom
fiókja mélyén
soha nem tett kárt semmiben,
csak az álmaimat vérezte össze.
Ki tudja, hol lehet most,
de az emlékeimből
néha kipattan
a régi indulattal.
Pengéje az eltűnt időt kioltja,
vértelenül sejlik fel benne arcom.
Acélkaméleon,
színe a feledésé.
Kellsi kódex
Nem igazán keresztény ez a szépség:
küzdelmes kezek kalligráfiája,
filigrán vonalak vargabetűi
egy ősszel letaglózott borjú bőrén.
Óriás iniciálét tépázó párducok,
hosszú dárda vasán tekergőző kígyók,
tipikus ír vonások, egy ábécé betűi:
Akác, Bükk, Cserszömörce, Dió, Eperfa, Éger.
Vén kódexmásoló, nem hiszek istenedben,
de azt hiszem, a műved isteni.
Majdnem haiku
Kussolj, mennydörgés,
megrémiszted a macskám.
(És a mennydörgés
abbamaradt.)
Ennyi
Ennyi vagyok:
emberi testben nyüszítő kutya,
céltábla egy rég bezárt vurstliban,
kiszáradt folyó szikes, poros ágya,
végleg elnéptelenedett falu –
utcáin hidegnyálú szél süvölt.
Végleg elnéptelenedett falu,
még emlékezete is elenyészik,
amikor legutolsó szülötte majd – az özvegy
és nekikeserült gyerekei körében
idegen földbe takaríttatik.
Nem ezekért
Néhány emlékezetes verssorért
adtam volna mindenem: éjt, napot,
a lelkem – már ha van –, bukásomat,
az ólomlábon járó éveket.
Néhány emlékezetes verssorért –
nem ezekért.
Egy bestiáriumból
Nem, a verssor
nem a tigris csodaszép
csíkja.
Sőt nem is
a tépőfoga.
Hanem a szeme
és az áldozat közötti
magasfeszültségű vezeték,
századmásodperccel
az ugrás előtt.
A költészet mindig